Nobel-békedíjas hősnőnkben van egy adag a dél-afrikai Mandelából, aki huszonhét évnyi börtön után békejobbot tudott nyújtani elnyomóinak, és egy kicsi Mahátma Gandhiból, ha az erőszakmentességet nézzük. Ő is azt vallja, hogy előbb-utóbb csupán szeretettel is célt lehet érni. Az angyali arcon most már megjelentek a kor nyomai, ami nem csoda, hiszen Aung Szan Szú Kji asszony hatvanöt éves, és az utóbbi 21 évből 15-öt börtönben vagy házi őrizetben töltött. Kit ne viselt volna meg ennyi elzárás? De tekintete most olyan tiszta, mint amikor 1989-ben a tüntetők élére állt.
A sors rendelte úgy, hogy ő maradjon a burmai (hivatalos neve: Mianmar) nép egyetlen reménysége, az egyetlen menedék, akit még szeretni lehet ebben az ötvenévnyi diktatúra után szétrohasztott országban. Tragikus hősnő, aki családjából hozta az átkot. Dehogy akart ő politikus lenni, pláne nem egy nemzet eszményképe. Polgári életre vágyott, együtt szeretett volna lenni a családjával, és ráadásul nem is hazájában, hanem külföldön, távol a keservesen szeretett Burmától.
Kétéves sem volt, amikor lelőtték apját, a burmai szabadságharc tábornokát. Aung Szan mindent feláldozott a burmai demokráciáért. Lányának is ez lesz a sorsa? Az 1945-ben született kislány a legjobb neveltetésben részesült, amelyet Rangunban lehetett kapni. Tanulmányait Indiában folytatta, ahol csatlakozott hozzá édesanyja, aki hazája nagyköveti posztját töltötte be. Következtek az oxfordi évek, majd asszisztensi állást kapott a londoni Kelet-kutató intézetben; 1972-ben férjhez ment Michael Aris brit egyetemi professzorhoz, két fiúgyermekük született.
Aung Szan Szú Kji élte a brit háziasszonyok életét, de közben a karrierről sem feledkezett meg. Doktorátusára készült, amikor otthonról hívást kapott: haza kell térnie, hogy súlyos beteg édesanyját még életben lássa. Ekkor 1988-at írtunk, Burma fővárosában ezekben a napokban kezdődtek a katonai diktatúra elleni tüntetések. Milliónyian követelték Rangun utcáin Ne Vin tábornok távozását a hatalomból. De kellett egy vezető, akinek személye alkalmas arra, hogy ezt a hatalmas tömeget eggyé kovácsolja, akinek neve kifejezi a milliónyi ember abbeli szándékát, hogy országa visszatérjen abba az állapotba, amikor még hinni lehet valamiben. De hát itt van: Aung Szan tábornok lánya, akinél alkalmasabbat, tisztábbat nem találnának.
Így került egy népmozgalom élére a korábban apolitikus családanya, aki „csupán” tudományos célokat tűzött maga elé. Soha nem akarta ezt a címet magának, a tömeg egyszerűen csak felkapta a nevét, és azt harsogva indult a géppuskák ellen. Immár ő lett a vezetőjük. Ha már így alakult, a csendes, mosolygós asszony, Aung Szan Szú Kji nem akart kibújni apja örökéből, és elvállalta a megbízatást.
Burma első demokratikus választásán, 1990-ben toronymagasan győzött Aung Szan Szú pártja, ám a katonák, korábbi ígéretüket megszegve, nem adták át a hatalmat. Sőt bebörtönözték a kényszer szülte vezetőt, politikai tömörülését elhallgattatták. 1991-ben megkapta a Nobel-békedíjat, de természetesen nem vehette át.
Ám ennél sokkal nagyobb fájdalma volt, hogy megfosztották családjától. Férje, Michael rákos betegen kért beutazási vízumot Burmába, hogy még utoljára találkozhasson párjával. Elutasították. Két fiát sem látta felnőni: elvették burmai állampolgárságukat, beutazási kérelmeiket sorra visszadobták. „Minden lélegzetvételkor hiányoznak nekem” – árulta el az asszony egyszer gyengébb pillanatában.
Húsz éven át egymást követte börtön és házi őrizet. Az látszott, hogy a katonai junta felfogta: neki sem jó az, ha mártírrá teszi Szút. Az 1990-es években megpróbálta merényletekkel eltenni láb alól. Aztán elgondolkozott azon, ki tudja, milyen robbanás következne be, ha bejelentené Aung Szan Szú Kji halálhírét. Jobb, ha ehelyett élve eltemeti. Valljuk be, jól számolt: az asszony is, hívei is belefáradnak a végtelen várakozásba.
A múlt szombaton azonban közölték az ellenzéki vezetővel, hogy szabad, mehet bárhova. Semmilyen előfeltétele nincs házi őrizete megszüntetésének. A hírre több ezer fős tömeg gyűlt össze Rangunban Egyetem sugárúti háza előtt. Látni és hallani akarták a politikusnőt, aki ki is jött üdvözölni őket, ám hangosítás nélkül csak a közelben állók hallották szavait. A tömegben elerjedt a hír, hogy másnap felkeresi pártja, az LND (Demokratikus Nemzeti Liga) székházát, ott már lesz kihangosítás.
„Rangun nagyasszonya”, ahogyan a nép nevezi, szavát beváltva, vasárnap rövid beszédet intézett az őt hittel váró tömeghez: „A demokrácia egyenlő a szólásszabadsággal. Ezért akarok együtt dolgozni a demokráciáért küzdő összes erővel. Semmilyen ellenérzést nem táplálok azokkal szemben, akik őrizetben tartottak. Hiszek az emberi jogokban, a jogállamban. Szükségem van a nép erejére, meg akarom hallani a hangját, hogy aztán közösen döntsük el, mit is tegyünk.”
De vajon mi a katonai vezetők szándéka Aung Szan Szú Kjival? Valóban hihető az, amit a két héttel ezelőtt megrendezett „választások” előtt pedzegették, hogy minden további feltétel nélkül szabadságra lel? Esetleg valami újabb ármányt szőnek az asszony ellen, mint azt nem egy nyugati hatalom gyanítja? Aligha változott meg a junta vezetőjének, Than Sve tábornoknak a megítélése, aki csak a „demokrácia boszorkányának” tartja a politikus asszonyt. Vagy annyira megosztott az ellenzék, hogy már egy ilyen ikon, a demokrácia jelképe sem tudja egyesíteni?
A válaszra még várni kell. A közvetlen közelről, a thaiföldi Bangkokból figyelő burmai emigráció egyes képviselői sem derűlátók. Elsősorban Aung Szan Szú Kji „minden demokratikus erőt” összefogó látomását kérdőjelezik meg. Egy burmai ellenzéki személyiség a Bangkok Postban írott cikkében azt hangsúlyozza, hogy a politikus asszonyt tökéletesen sikerült elvágni a hazájában játszódó folyamatoktól.
Az a néhány személy, akikkel esetenként érintkezett, hamis képet festett le neki Burmáról. Ma már nincs az a forradalmi lendület, mint akár a három évvel ezelőtti buddhista szerzetesek tiltakozásakor volt. Többen eltűntek, kétezernél több a politikai bebörtönzöttek száma. Az ellenzék nemcsak hogy megosztott, hanem két legnagyobb szárnya nem is beszél egymással. Az LND bojkottálta a két héttel ezelőtti voksolást, nem vett részt rajta, így hangját sem hallathatja a parlamentben.
Idáig minden a katonai kormányzat szája íze szerint történik. Sikerült megetetnie a néppel a demokratikusnak maszkírozott választást, amelyen természetesen hatalmas aránnyal az ő jelöltjei győztek. A választások előtt mindenki tudta Burmában, hogy milyen „polgári” posztot szán magának a három katonai csúcsvezető.
Miért van szüksége a katonai juntának ilyen átmaszkírozásra? Már rég megérett benne a változtatás szándéka. Persze nem a teljes rendszerváltás gondolata, hanem a katonai hatalomtól való bizonyos eltávolodás. Erre azért van szükség, hogy felülről ellenőrzött, kínai típusú reformokkal életet próbáljanak lehelni a gazdaságba. Ám ez Kínának sem ment egyik percről a másikra, hát még a mindentől és mindenkitől elszigetelt Burmának.
Az óvatos, egyelőre nem sokat jelentő változások megkezdődtek Mianmar-Burmában: tartottak választásokat, lesz parlament, gazdasági reformok várhatók, van ellenzék, amelynek egykori legfőbb vezetője is szabadlábon. De meddig?
origo.hu
Mráz Ágoston Sámuel: Magyar Péter szombati akciója egy óbaloldali tüntetés volt régi arcokkal és a régi szöveggel
