A pálcától Ortutayig

Ötven művelődéstörténeti írást válogatott az elmúlt ötven év folyóiratokban és gyűjteményes kötetekben megjelent tanulmányai közül Mészáros István pedagógia- és egyháztörténész az Eötvös József Kiadó felkérésére. A több mint hatszáz oldalas kiadvány első tanulmánya, egy XVI. századi virágének-töredék ismertetése az Irodalomtörténeti Közleményekben látott napvilágot 1960-ban, a kötetben szereplő utolsó, az ezredforduló múltba gyökerező iskoláiról való töprengés 1994-ben a Pedagógiai antológia III. kötetében. A gyűjteményből kibontakozik a tudományos pálya alakulása a maga sajátos irányaival, választásaival, rálátásunk nyílik a kutatói döntésekre, észrevehetjük a módszer változásait és változatlanságait. Közvetett módon pedig megismerhetjük annak a XX. századi értelmiséginek a világát is, aki pályája vége felé közeledvén bátran vállalhatja egész életművét, hiszen – elismerve, de nem elfogadva a fennálló történelmi körülmény, a létező szocializmus szorítását – nem kötött elvtelen kompromisszumokat. Ez pedig, ha nem is példátlan, meglehetősen ritka kincs Magyarországon.
De kár lenne azt gondolni, hogy a Művelődéstörténeti tanulmányok egyes írásai leginkább a kutatói erkölcs demonstrálására alkalmasak. A tudományos publikációk éppúgy élvezetes olvasmányok, mint az ismeretterjesztő előadások szövegei – szakembereknek és a művelt közönségnek egyaránt. A középkori Pest-Buda iskolái, egy több mint ötszáz éves tankönyv, a Szalkai-kódex ismertetése; az ezer évnél is tekintélyesebb múlttal rendelkező fegyelmezési eszköznek, a nádpálcának a története; a hazai közoktatást döntő módon befolyásoló jezsuita tanulmányi rendszer, a ratio studiorum oktatástörténeti méltatása; a „pápai himnuszként” ismert egyházi népének története mindenki számára tartalmaz érdekes és fontos adatokat. Olyasmit, amiből nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk is könnyebben megérthetővé válik.
Az előrelátó ember néz a legtöbbet hátra – idézi a szerző egyik tanulmányában a Pascalnak tulajdonított bonmot-t. Ez a megállapítás egy ország történetére éppúgy érvényes, mint a személyesen megtett pályára. És hogy mennyi napi aktualitása lehet a múlt ismeretének, az pontosan látszik a műveltségeszmény és pedagógiai módszertan változását nyomon követő, a Németh László pedagógiai kísérletét taglaló vagy akár az Ortutay Gyula közoktatási ámokfutását részletező tanulmányokból. Érdemes forgatni a kötetet, nehogy – George Santayana amerikai filozófus figyelmeztetésének megfelelően – akaratlanul is megismételjük a múlt hibáit.
(Mészáros István: Művelődéstörténeti tanulmányok, 1960–2009. Eötvös József Kiadó, Budapest, 2010. Ármegjelölés nélkül)