Eljátszott hitelesség

Lendvai Pál (a Paul Lendvai írásmód itt a jobboldalon kirekesztő és gyűlölködő) akkor került le a magyarországi létező szocializmus feketelistájáról, amikor megírta Bruno Kreisky kancellár önéletrajzát. Nem valószínű, hogy Lendvai jobban emlékezett volna a jó öreg Bruno önéletének mozzanataira, mint ő maga, viszont azt nyilván pontosan tudta, egy szociáldemokrata önéletrajzban miről nem szabad megfeledkezni. Mivel Kreisky már nem írhatja meg Lendvai önéletrajzát, a jobboldali sajtó sietne a kiérdemesült zsurnaliszta segítségére, eszébe idézve azokat a momentumokat, amelyekről, bármilyen kínos is neki, már csak a történelmi hűség miatt is illendő említést tenni.
Például arról, hogy a legjobban informált újságírónak sem az a dolga, hogy egy diktatúra nagykövetségét tájékoztassa az ellenzék által szervezett kulturális fórum programjáról és előadóiról. (Mellékesen még a résztvevők nagy részéről is.) Persze szerinte ez nem besúgói jelentés volt, hanem kapcsolattartás, de pont ő, aki a kommunizmus kiemelkedő szakértőjének számított Nyugaton, ne tudta volna, hogy valójában miért is tartanak kapcsolatot vele a szocialista hatóságok? Ha nem tudta, akkor milyen alapon vindikálja magának a jogot, hogy ma is Kelet-Európa tudósának tekintsék, s elhiggyék mindazt a sok „elmélyültséget”, amit hazánkról összehord. Őt is megfigyelték – mondja, az együttműködését alátámasztó bizonyítékok cáfolataként, de ez az érv újfent a politológiai szakértelmét kérdőjelezi meg, hiszen a társutasokat kétszeres energiával figyelték, mivel a dezinformációk terjesztése ideális alanyainak számítottak.
De fogadjuk el, hogy Lendvai Pál mint Magyarország-, Kelet-Európa- és kommunizmus-szakértő, 1990 előtt nem tudta, miként működik a kommunista rendszer. Nem tudta, csak megélt belőle, de – a kapitalizmus farkastörvényei szerint – még ez is előfordulhatott. Bezzeg a rendszerváltozás után! Az egykori nyugati Kelet-Európa-szakértő az alakuló magyar demokráciában és demokráciánál orákulummá vált, akinek a véleménye a nyugati baloldali értelmiség számára meghatározóvá, a hazai baloldali értelmiség számára hivatkozási alappá lett.
Meglehet, a rosszra használt jelentéseket írogató, az „önkéntelenül” is kényes információkkal szolgáló társutas nem ártott annyit az országnak, mint a hozzáértő és tárgyilagos publicista.
Legutóbb egy könyvvel lepte meg kül- és belföldi rajongóit, amely az Eljátszott országom – Magyarország címet viseli. A baloldal szerint a roppant tárgyilagos elemzés arról szól, hogy a jobboldal hogyan játszotta el az ország gazdasági, morális lehetőségeit a baloldali kormányok minden jóravaló küszködése ellenére. A remekmű német nyelvterületen való bemutatása ellen eddig eredményesen tiltakozott a magyar emigráció. Frankfurtban már arra hivatkoztak a lemondott bemutató szervezői, hogy nem tudják szavatolni Lendvai személyes biztonságát, ami arra utal, hogy az égvilágon senki nem akarja tettlegesen bántalmazni, de egy effajta hírnek nincs reklámértéke.