Berecz András tréfál és mulat, közben mulattat is. Nem öncélúan, ő ilyet sosem tenne, nála az utolsó bajuszpödörítés sem önmagáért történik, mindennek megvan a maga jelentősége. Berecz András tanít a színpadon. Úgy, ahogy a jó pedagógus. Észre sem vesszük, hogy tanulunk, csak nevetünk, mosolygunk, és közben tudat alatt beépülnek azok a gondolatok, amelyektől a végén más emberként kelünk fel a székről. Talán azonnal nem is tudatosítjuk ezt magunkban, csak szép lassan, lassan, mint az időszemcsével ellátott vitaminkapszula, fokozatosan fejti ki minden egyes mondat a hatását. Mire ráeszmélünk, már késő, megtanulunk gondolkodni. S éppen ez halt ki leginkább a modern civilizáció emberéből, szinte mindegy is, melyik izmus próbálta akolba terelni: a végeredmény ugyanaz.
Voltak emberpróbáló időszakok. Melyik nem az, kérdezhetnénk. Mégis, talán a világháborúk, az ötvenes évek erőteljesebbre rajzolták kinek-kinek az igazi arcát. Eszti néniét is, aki a Nagykunságon a tehenükért jött ávósokat szégyenítette meg csavaros észjárású mondataival, és a zeteváralji nagyot mondó legényét, aki pedig Háry János utódjaként képzeletében alázta meg az ellenséget. A nagy bajban ugyanis csak a jó tréfa, a humor old a feszültségen, mint az életmentő szívgyógyszer, átlendít a nehézségen. Persze, ez a humor sem öncélú. A túlélés mellett véleményt mond a sorok között, továbbélteti mindazt, amit „hivatalosan” nem szabad, pont, mint a búvópatak, amelyik eltűnik, majd amikor már nem is várnánk, újra a felszínre tör. A néphagyomány rengeteg bölcsességet őriz. Évszázadok, évezredek tanulságait, okulásul a jövő érdekében. Ugyanakkor reményt is ad, mint a száz éve kihalt egyházi ének, amelyiket az utolsó percekben mégis sikerült felgyűjteni, és csak megszólalhatott 2010-ben telt ház előtt, vagy ahogy Sinka István verse, akinek bölcsességéből, éleslátásából, egyenes gerincéből egy ország tanulhatna most becsületet.
Berecz András egyedül is megtöltené a MűPa nagytermét, társaival együtt viszont erősebb a hatása. Segítői, táncos- és zenésztársai, mint például Juhász Zoltán, Balogh Kálmán, Vizeli Balázs vagy Gombai Tamás azért hitelesek, mert nem sajnálták a maguk több ezer kilométerét a sokat emlegetett tiszta forrás megkeresésében. Gyűjtőzenészek, akiknek nem a színpadi csillogás a cél, csak eszköz a továbbadásra. Ettől olyan természetes, ettől olyan jó egy Berecz András-est. A remény pedig szintén ott a szemünk előtt: Berecz fia, István és fiatal táncostársai, illetve Nagy Katica, a leányka, aki – mint minden gyermek – egy jobb, tisztább, szebb világ lehetőségét képviselte a színpadon.
(Berecz András: Angyalfütty. MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 24.)
origo.hu
Magyar Pétert zavarja, hogy az ATV műsorvezetője, Szöllősi Györgyi megünnepli a férjével az évfordulójukat
