Időutazás

Kétszer is sikerült bejutnom a világ talán legelzártabb országába: kilenc esztendővel ezelőtt télen, idén pedig nyári melegben jártam Észak-Koreában. Nyáron nagyságrendekkel elviselhetőbb, hiszen a sötétség és a dermesztő hideg még reménytelenebbé és elviselhetetlenebbé teszi az arrafelé szó szerint is szürke hétköznapokat.
Az ország az abszurd humor hazája lehetne, ha ott valakinek volna egyáltalán kedve humorizálni. Óránként zajlottak Monty Pythonba illő párbeszédek kísérőinkkel (a hivatalos célból odalátogató külföldi állandó kísérőt kap az ott-tartózkodás teljes időtartamára), akik mindent meg tudtak magyarázni, viszont a legegyszerűbb kérdéseinket sem értették, ha nem akartak válaszolni rájuk. Hol lakik a „kedves vezető”? – érdeklődtünk, mire azonnal jött a válasz: a fővárosban. De hol? – próbáltuk szűkíteni a területet, mire kerekre nyílt szemmel mondták: hát Phenjanban!
A nevelést nem lehet elég korán kezdeni – még a nemzetközi iskolában (ahova a diplomaták és az országban dolgozó igen kevés nemzetközi szervezet munkatársainak gyerekei járnak) is úgy kezdődik a szöveges matematikafeladat: ha száz gaz imperialista tör a kedves vezető életére, de közülük a koreai népi hadsereg derék katonái lelőnek, illetve elfognak hatvanat, akkor még hány gaz imperialistát kell megölniük ahhoz, hogy a kedves vezető életét ne fenyegesse veszély?
Internet nincs, külföldi televízió- vagy rádióműsor nem elérhető, telefonálni sem lehet bárhova. Sokpecsétes engedély kell egy helyi lakosnak ahhoz, hogy a szomszéd városba ellátogathasson, és ha nem viseli minden pillanatban a Kim Ir Szent vagy Kim Dzsongilt ábrázoló kitűzőt, nagyon nagy baja lehet belőle.
Az élelmiszert fejadagra adják, már amikor van, az áram ritka (vidéken alig van), a vízszolgáltatás és a fűtés is akadozik. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – a világ negyedik legnagyobb hadseregét tartják fenn, és ha a lakosság arányában nézzük a négymillió észak-koreai katonát, akkor kiderül, hogy ez a legmilitánsabb nemzet. Mindenhol pattogó ritmusú indulók szólnak a hangszórókból (már amikor van áram), mert az igazi észak-koreai elvtárs mindig résen van, és minden pillanatban kész a harcra.
Sok helyen jártam már a világban, de Észak-Koreából volt a legjobb hazajönni.