Kettős szorításban

Nem kellene rácsodálkozni anómiás társadalmunk kísérőjelenségére, az öngyilkosok számának növekedésére sem. Egy biztos, bárki mondjon bármit is, nem a pszichiátriai ágyak számának csökkenése okozza. Hanem sokkal inkább az életnek nevezett iszapbirkózás

Még mindig nem tanultuk meg azt, amit a nagyhatalmak régóta tudnak: itthon a sárga földig lehordhatjuk egymást, de a határon túl, a külföldiek előtt egymás ócsárlása a hazaárulás első lépcsője – intett meg bennünket egy évvel ezelőtt Róna Péter közgazdászprofesszor. Igazán tehetnénk egy kísérletet legalább advent idején arra, hogy megpróbáljuk magunk között elrendezni közös dolgainkat, és nem rohangálunk fűhöz-fához, Moszkva után Brüsszelbe, Washingtonba vagy éppen Frankfurtba. Hagyjuk meg ezt a műfajt az extraprofitjukat féltő multinacionális cégek vezetőinek, a kétmilliós fizetése miatt megsértődő jegybankelnöknek; nekünk, magyaroknak, kormánypártiaknak és ellenzékieknek, sokkal több fontos kérdésben azonos az érdekünk, mint amennyiben a magunk rebellis módján egymásnak feszülünk, és pattanásig, a kibékíthetetlenségig fokozzuk a nézeteltéréseinkből fakadó vitáinkat.
Az a kilátástalannak tűnő helyzet, amelybe szerencsétlen sorsú hazánk került az emberi ésszel felfoghatatlan mértékű eladósodottsága miatt, igazán eljuttathatná végre a magyar írástudó értelmiségi kasztokat, bármelyik politikai párt uszályában sodródtak is eddig az árral, ahhoz a ponthoz, hogy közösen kimondják: elég volt a megosztottságból. Nyilvánvaló a magyar értelmiségi osztály felelőssége az előző húsz évben a belpolitikában, a gazdaságban lezajló káros folyamatokért. Ha a nagy hatalmú modern kori média segítségével felmentettük a napi betevőjükért harcoló tömegeket az önálló gondolkodás alól, ha vezetgettük őket, hol a bal-, hol a jobboldal közvélemény-formálói által sikerrel az egyik vagy a másik oldal szavazótáborába, akkor a felelősségünk is megkérdőjelezhetetlen. Az észérvekre támaszkodva könnyű belátni, hogy mily méltatlan az a harcmodor, amit a baloldali liberális erőközpontok űznek még ma is. Még akkor is így van ez, ha elismerjük: a kormány annyi hibát vétett, ami előtt a jobboldalon is sokan értetlenül álltunk. Ugyanakkor el kell ismerni, a tények köteleznek erre minden racionálisan gondolkodni képes polgárt: a kormány döntései összességükben a magyar nép, a haza javát szolgálják. Legyünk nagyvonalúak, az emberi gyarlóságokból eredő hibákat ne hallgassuk el, de kezeljük helyi értékükön.
Talán ma még fel sem tudjuk fogni, micsoda eredményt ért el a kormány, hogy szembemenve az országunkra pénzügyi szivattyúkat tapasztó nemzetközi pénzügyi körökkel, konfrontálódva az IMF-fel, kiharcolta, hogy önálló, a magyar nép érdekeinek megfelelő gazdaságpolitikát folytathasson. Hogy ne az IMF diktáljon nekünk, ne világbankos karmesterek partitúrái alapján rakjanak a nyakunkba újabbnál újabb megszorítócsomagokat, hogy évszázadokra adósrabszolgasorba taszítsanak bennünket, hogy népünk nagy részének örök életre csak a bérmunka maradjon, sőt még azért is versengenie kelljen millióknak, lenyomva ezzel a minimálbért.
Ma már százezernyi család érzi a saját bőrén, mit jelent a devizahitelben való eladósodás. Hogy hiába törleszti a részleteket becsülettel, akár egy katonatiszt a régi időkből, a kamatokkal terhelt hiteltartozás összege nemhogy csökkenne, hanem egyre magasabb lesz, már a kölcsön fedezetéül adott ház értékét is messze meghaladja, sőt már úgy tűnik, egy emberöltő is kevés ahhoz, hogy egyszer vége legyen a léleknyomorító adósságnak. Pontosan ugyanilyen helyzetben van az országunk is, csak mi, egyszerű állampolgárok nem érezzük úgy a saját bőrünkön a nyomást. A „végrehajtók” nem a mi ajtónkon, hanem a kormány ajtaján kopognak, és egyre erőszakosabban szabnák meg, hogy milyen legyen az egészségügyi rendszerünk, mennyit költhetünk rá, hogy biztosítva legyen az ő kamatbevételük, legszívesebben ők döntenének arról is, milyen legyen az adórendszerünk. Végső soron az a céljuk, hogy a magyar kormány továbbra is helytartóként viselkedjen: termeltesse ki a hitelek kamatait, biztosítsa a versenyképességet, magyarán olcsó bérrel a minél magasabb profitot, és gondoskodjon róla, hogy a bérrabszolgák ne lázadjanak fel.
Ha azt tapasztaljuk, hogy egyesek lejáratni igyekeznek a magyar kormányt, nézzük meg, honnan fúj a szél, és ne dőljünk be. Ha mégis elbizonytalanodnánk egy-egy kormányzati kommunikációs baklövés vagy egy-egy érthetetlenül ostobának tűnő döntés miatt, emlékezzünk az MSZP-s kormányfők ténykedéseire.
Például arra, amikor a sima modorú Bajnai Gordon 2009 őszén a JP Morgan, a Rockefeller és a Citigroup fejeseit azzal nyugtatgatta, hogy aggodalomra semmi okuk, hiszen az utódjának „sem lesz sokkal nagyobb mozgástere”, mert „az országnak teljesítenie kell azokat a mutatókat, amelyeket elvár tőle a nemzetközi befektetői közösség”. És mert „a jelentős mennyiségű devizahitel miatt érzékeny politikai kérdés a forint árfolyama”, vagyis „meg lesz kötve az új kormány keze”, és hogy „folytatni kell Magyarország versenyképességének javítását”. És láss csodát, beigazolódott a jóslat: nem engedett nagyobb mozgásteret az országnak se az IMF, se az unió. És a devizahitelesek miatt valóban érzékeny politikai kérdés a forintárfolyam, aminek alakításában a főszerep az ő emberüké, Simor Andrásé. És nap mint nap halljuk a hírekből, miként igyekeznek Brüsszelben is megkötni a kormány kezét. Most, hogy az eurózónát bővítenék, lám, már meg sem említenek bennünket, egykori éltanulókat, mint akikre egyszer a belátható jövőben számítanának. Ez a savanyú szőlő az elmúlt nyolc év termése.
Bajnai mindent megtett azért, hogy beigazolódjon a jóslata: a Varga Mihály vezette tényfeltáró bizottság is a GDP 1-1,5 százalékának megfelelő (350-400 milliárd forintnyi) csontvázat talált, ami megegyezett a Kopits György vezette Költségvetési Tanács által becsült hiánnyal. Vajon a népnyúzás helyett volt-e más választása az új kormánynak, mint az, hogy az extraprofitot termelő ágazatokra kivetett különadó segítségével tartsa be a Bajnai által bevállalt, 3,8 százalékos hiánycélt? Vajon volt-e más belső forrás, mint a magánnyugdíjpénztárakban fekvő pár ezer milliárdos megtakarítás, ha nem akarunk azon a kényszerpályán maradni, amit kijelöltek nekünk?
Aligha. Mi már régóta nem vagyunk olyan lelkileg egészséges állapotban, mint amilyenben 1848-ban voltunk, amikor a Bécstől független Magyar Nemzeti Bank megteremtéséért összehordtunk aranyat-ezüstöt. Egyébként is, ki bízna önszántából a ciprusi menzán kívül bármit is Simor András jegybankjára? Pedig láttuk, mire voltak képesek a dél-koreaiak. Néhány hét alatt milliók adták oda családi ékszerüket, volt, aki a jegygyűrűjét is, egy bíboros az aranykeresztjét, hogy beolvasszák, és betömjék vele az IMF hatalmas urainak a száját, és hogy visszanyerjék gazdasági szuverenitásukat. Az áldozatokra képtelenné vált, gyáva népek elveszítik a hazájukat is.
Persze nehéz áldozatokat kérni a kizsigerelt néptől, ha a kormány az igazságos közteherviseléshez az egykulcsos adózás bevezetését tartja a helyes útnak, miközben ráadásul a mutyiprivatizációkkal, állami mutyimegrendelések segítségével összerabolt vagyonok átörökítését illetékmentessé teszi. A bűnüldözés terén is csupán vörösiszap-birkózásnak tűnik az a kínlódás, ahogy az ipari katasztrófát okozó cégnél a tulajdonosi felelősséget kerülgeti a hatóság, lám, két hónap alatt a laborvezető után megtalálták már a diszpécsert is. Nem kellene rácsodálkozni anómiás társadalmunk kísérőjelenségére, az öngyilkosok számának növekedésére sem. Egy biztos, bárki mondjon bármit is, nem a pszichiátriai ágyak számának csökkenése okozza. Hanem sokkal inkább az életnek nevezett iszapbirkózás.