Sokáig nem volt kapcsolatom az ázsiai konyhával. Középiskolás koromban tévedtem először kínai étterembe: San Francisco Chinatownjában, az Egyesült Államok egyik legrégebbi és legnagyobb kínai negyedében. Egy családi amerikai körúton vettünk részt: a madre és néhai férje mellett Sanyi nagybátyám és a későbbi felesége, Katika is velünk tartott. Emlékszem, mi hárman inkább egy másik nevezetességet néztünk meg, míg a többiek a színes lampionokkal díszített szűk utcák egyik futószalagos szusizójában kötöttek ki. Korábban csak filmekben láttam olyat, hogy a vendégek a pultnál ülve, futószalagról emelik le a tetszőleges falatokat. Mindent a szemnek, semmit a kéznek – nem kóstoltam meg semmit.
Kínait először egyetemistaként ettem: wokban sült tésztát csirkével és fafülgombával, Szekszárdon, egy kis büféből hoztunk el az akkori barátnőm családjával. Nem voltam benne biztos, hogy ízleni fog, de meglepően jól fogadtam a puha csirkét, a kellemes szaftot, a roppanós zöldségeket és a tészta gazdag, rétegzett ízét. Bölcsészkari hallgatóként ritkán ettem kínait a Múzeum körúton, a kis kifőzdében, amely szinte átellenben volt az egyetemmel. Értem, hogy gyorsaság meg hatékonyság, de a pultosok – részben nyelvi akadályok és kulturális különbségek okán – barátságtalan, brüszk stílusa nem hozta közelebb hozzám az édes-sós-csípős kombinációk olcsó világát.
Mára világossá vált számomra is, hogy a kínai konyha jóval több (és sokkal jobb) annál, amit a büfék kínálnak.
Felismerésemmel párhuzamosan az ázsiai gasztronómiai színtér többi szereplőjével is megismerkedtem: megszerettem a könnyű, de laktató vietnámi ételeket (különösen a pho levest, amelyet az egyik egyetemi hallgatótársammal a Hold utcai piacon ettem először), a kókusztejes-citromfüves-currypasztás thai ízvilágot vagy az alapanyagok tökéletes párosításával létrejött szusit, de még a japán–perui fúziós konyha, a nikei izgalmas eleganciáját is.

Igazi ázsiai kulturális gazdagság jellemzi a budapesti Sáo éttermet is, amely a tudatosan épített Instagram-fiókja szerint „friss és klasszikus vietnámi, valamint kínai fogásokat”, illetve „egyedi koktélokat és alkoholmentes italokat” kínál a vendégeknek. – A Sáót hárman alapítottuk barátok: Phuonggal, aki eredetileg textilművész, valamint a divattervező Tuannal – kezd bele a VII. kerületi Gozsdu-udvarban 2014-ben nyílt hely történetének ismertetésébe a délkelet-kínai Fucsien tartományból származó Vang Szung-tao. – Harminckét éves voltam akkoriban, eredetileg fodrászként tevékenykedtem. A Corvinuson végeztem, Phuong és Tuan pedig a MOME-n. A két vietnámi fiatallal már az egyetem óta nagyon szoros barátság fűzött össze bennünket. Régóta tudtuk – anélkül, hogy valaha kimondtuk volna –, hogy egyszer majd közösen szeretnénk létrehozni valamit. Az egyetem utáni időszakban sok időt töltöttünk együtt Tuan stúdiójában, ahol a házibulik gyakran főzéssel értek véget. Kinyitottuk a hűtőt, elővettünk, amit találtunk, és együtt főztünk – magunknak is, a többieknek is. Így alakult ki az a bensőséges, családias hangulatú főzés, ami végül a Sáo alapját adta – folytatja, miközben helyet foglalunk a kortárs belső térben.