A Netflixen megbukott, szerzője szexuális botrány vádlottja lett, mégis muszáj elmerülni benne

A januárban szexuális visszaélésekkel megvádolt Neil Gaiman ügye sötét árnyékot vetett a Netflix egyik legdrágább sorozatára, ami így idén két évad után véget is ért. Itthon ennek premierjéhez kapcsolódva jelent meg az utolsó Sandman-történet, ami egyben az első is, a szerzőről pedig gondoljunk bármit is, a Sandman rá az újabb bizonyíték, hogy a történetek egy idő után külön életet élnek.

A Sandman utolsó a Netfix sorozatához időzítve jelent meg itthon a Fumax kiadó gondozásban. Forrás: DC Comics

Neil Gaiman a 80-as évek végén kezdte el szőni Sandman történeteit, amik kicsit úgy fonódtak egymásba, akár az álmok. Egyik álomból következett a másik, néha jól elkülönülve, máskor egymásra hatva, el-elhintve egy későbbi történet magvait, és közben feltárva az álom és az ébrenlét törvényszerű egymásrautaltságát. A Sandman a fantázia, a képzelet és a valóság határmezsgyéjét kutatva világított rá, hogy a létezés roppant kaotikus, miközben a hős útja egy sokkal intimebb, egzisztenciális utat is kirajzolt, és az íróra jellemző módon gazdagon merített a legkülönfélébb mitológiákból. Ezekben ugyanazt a fogalmat gyakran más-más névvel és formával illetik, az Álmok fejedelme is számtalan formában (egy macska álmában például macska, máskor növény, sötét felleg, stb.) és néven (Morpheusz, Oneirosz, Homokember, stb.) tűnt fel, és Álom mellett így öntöttek emberi formát a Végtelenek által megtestesített ideák is, mint a halál, a vágy vagy a sors, akiknek tettei és egymáshoz való viszonya maga is szimbólum. Gaimannek azonban szépíróként nem annyira a rendszerezés, a megértés és a megfejtés volt a célja, mint inkább az alámerülés ebbe a zűrzavaros, misztikus rendező elv szerint működő világba, amiről végső soron nehéz eldönteni, hogy hol kezdődik és hol ér véget. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla, mert miközben a Sandman rengeteg szellemi muníciót kínál, közben egyszerűen szórakoztató is – kultikus státusa magáért beszél.

Neil Gaiman Gaiman és J. H. Williams III ötletesen használják ki a médium szabta lehetőségeket. Forrás: DC Comics

Sandman: Az álmok fejedelme

A történetnek azonban 75 szám után sem szakadt vége (ezek nálunk négy vaskos kötetben jelentek meg a Fumax kiadónál, illetve pár különálló, de szintén Gaiman által írt történetet gyűjtött össze az 5. kötet és a Death – A teljes Halál-gyűjtemény), hanem miként az álmok, mások elméjében folytatódtak: mára a Sandman-sorozat is univerzummá nőtte ki magát (Lucifer-sorozat, Locke & Key: Az aranykor stb.), és többnyire ezek is nagyon jó kritikai visszhangnak örvendenek. Gaiman az első szám megjelenése után 25 évvel látta elérkezettnek az időt, hogy ismét alámerüljön a Végtelenek birodalmába, és a szimfonikus zeneműveket idéző Nyitány címmel (a szerző nemcsak a mítoszokat, hanem a médiumokat is szereti összeolvasztani) megírta a sorozat közvetlen, hatfüzetes előzményét, jelen írásunk tárgyát. 

Ez az utolsó Sandman-történet, de közben mégis az első, tehát ahogy már fentebb is írtam: nehéz eldönteni, hogy hol kezdődik és hol végződik egy történet. S tulajdonképpen ezt boncolgatja maga a képregény is, melyben Álom saját gyilkosa nyomába ered.

A Sandman-sorozat azzal kezdődött, hogy okkultisták egy csoportja csapdába akarta ejteni a halált, ám helyette tévedésből a legyengült Álom urat idézték meg, aki ezek után türelmesen várt, majd hetvenévnyi rabságból kiszabadulva megbüntette fogvatartóit, és elindul helyreállítani romokban heverő birodalmát, miközben megismertük ennek a különleges világnak a működését és szereplőit: misztikus entitásokat és teljesen hétköznapi, már régen feledésbe merült egyszeri halandókat, akik néha mégis különleges szerepet kaptak a létezés végtelen körforgásában. Hogy miként sikerülhetett foglyul ejteni az Álombirodalom morózus uralkodóját, arra Gaiman is csak sejtelmesen utalt: épp egy távoli galaxisból érkezett vissza, felfoghatatlanul és kibírhatatlanul kimerülten.

A Nyitány ezt a kalandot hivatott elmesélni. Egyszerre visszatérés és végső búcsú ettől a bizsergetően eredeti világtól, amit sosem lehet végletesen kiismerni, mindig akad benne egy újabb, elmesélésre váró történet. Felütése szerint bár Álom él és virul, egy aspektusa mégis meghal, és ez ahhoz a különös dologhoz vezet, hogy egy térben és időben is meghatározhatatlan helyen találkozik saját lényének más aspektusaival, majd egy macskával és egy Remény nevű árvával elindul a Csillagok városába, hogy megakadályozza a Mindenség Végét.

A Nyitány leginkább Álom és Vágy nevű testvére viharos kapcsolatát bontja tovább, miközben – sok egyéb, már korábban megismert szereplő mellett, mint a Párkák vagy a Korinthoszi nevű elszabadult rémálom – most először találkozhatunk a szüleikkel is. 

A Végtelenek az Éj és az Idő frigyéből születtek, amit a Nyitány letaglózó vizualitással varázsol elénk: nem túlzás azt állítani, hogy grafikailag J. H. Williams III rajzoló (és mellette a színező Dawe Stewart) munkája magasan kiemelkedik az e tekintetben inkább hullámzó színvonalú, több rajzoló által jegyzett Sandman-sorozatból. Williams többször sikerrel ragadja meg a lerajzolhatatlant, közben rengeteg stílussal bűvészkedik, a végeredmény mégis konzisztens és egységes marad. Rajzolóként valami nagyon hasonlót művel a látvánnyal, mint Gaiman a mítoszokkal és a történetekkel – A Nyitány megérdemelten kapott Hugo-díjat is.