Kísérlet és fordulat

Egyetértettünk abban, hogy a NATO országai és Oroszország milyen biztonsági kihívásokkal néznek szembe manapság. A legfontosabb az, amit nem szerepeltettünk ezen a listán, mégpedig egymást – nyilatkozott Anders Fogh Rasmussen a NATO–Oroszország tanács ülését követően.
A portugál fővárosban megrendezett csúcstalálkozón a szervezet tagországai számos sürgető kérdést vitattak meg a szerkezeti reformoktól az új stratégiai koncepción és a rakétavédelmen át az afganisztáni műveletek menetrendjéig. Talán kissé önző és régimódi perspektívából szemlélődve azonban egy sem olyan fontos, mint a hagyományos értelemben vett európai biztonság ügye, amely a látszat ellenére az elmúlt húsz évben sem lépett túl a Nyugat és Oroszország szembenállásán. Hiába ért véget ugyanis két évtizede a hidegháború, hiába szűnt meg 1991-ben a Varsói Szerződés (hogy 2004-re minden korábbi tagja a NATO-ba tagozódjon), a katonai tervekben, a hadgyakorlatokon mind a két oldalon a mai napig számolnak a legroszszabb forgatókönyvvel, azaz egymással is. Mi több, az utóbbi években ezt felerősítették az olyan fejlemények, mint a Bush-féle háborúk és európai rakétavédelmi tervek, az európai hagyományos fegyverzetek korlátozásáról és ellenőrzéséről szóló egyezmény (CFE) 2007-es felfüggesztése, vagy a 2008-as grúz– orosz háború. Bár ma a két fél közti nyílt fegyveres konfliktus esélye elenyésző, nem szövetségesek, ami nemzeti és katonai biztonsági értelemben ekkora potenciálok esetében bizony egyaránt azt jelenti, hogy akár ellenségek is lehetnek. Ez az erő politikailag nem korrekt, kérlelhetetlen törvénye.
Lisszabonban azonban úgy tűnik, egy geostratégiai kísérlet vette kezdetét, hogy a felek túlléphessenek ezen a sakkban tartó bizalmatlanságon, amely nem kevés erőforrást köt le, ugyanakkor hátráltatja a nem biztonsági jellegű együttműködés kibontakozását is. A fordulat nem kedv kérdése, hanem szükség és kényszer. A világ olyan, korábban meghatározó szereplői között (Észak-Amerika, Európa, Oroszország) történhet meg, amelyek mára kezdenek ráébredni pozícióik hosszú távú tarthatatlanságára, és régi-új kapaszkodókat keresnek. Tegyük hozzá, távolról sem ez az egyetlen lehetőség számukra, de az biztos, hogy kulturális, történelmi, civilizációs szempontból logikus törekvés.
A kérdés csak az, hogy az érintettek jól mérik-e fel lehetőségeiket és a soraikban mutatkozó hajlandóságot erre a fordulatra? Mert ugyan a NATO és az Európai Unió szép nyilatkozatokat adott ki korábban is, ám amikor eljön a cselekvés ideje, nehezen vádolható koherenciával, és jól elkülönülnek a különböző érdekeket megtestesítő – és kívülről egymás ellen kijátszható – országcsoportok. Az Egyesült Államokban és Oroszországban pedig az aktuális belpolitika döntheti el rövid időn belül, hogy fordulattá érik, vagy zátonyra fut ez a kísérlet.
Az induláshoz szükséges feltételek a napnál is világosabbak. Barack Obama elnöknek, ha kell, meg kell vásárolnia a republikánus ellenzékét, és még az idén ratifikáltatnia kell a stratégiai nukleáris fegyverek csökkentéséről Moszkvával kötött új START-szerződést. Hasonlóképp a gyenge, de szavazati joggal azért rendelkező kelet-közép-európai országok számára biztonsági garanciákat kell adni, amihez feltétlenül szükséges a CFE-szerződés felélesztése, vagy egy hasonló, de aktualizált nemzetközi egyezmény megkötése. Az egész kísérletet, az új geostratégiai struktúra alapjait kérdőjelezné ugyanis meg, ha a „régi” Nyugat a fejünk fölött rázna kezet Oroszországgal.