Lajtha László és az egyenes út szépsége

Két fontos sorozat fut újra szombatonként az m2-n, még nem késő bekapcsolódni, viszont rendkívül tanulságos. A Sebő Ferenc szerkesztésében készült hagyományőrző sorozat legutóbbi része Lajtha László munkásságába engedett bepillantást. Hogy Lajtha életműve mit jelent a magyar kultúra számára, szinte felbecsülhetetlen. Bartókkal gyűjtött népzenét és táncokat, ő gyűjtött először botolót, Bartókkal és Kodállyal elindította a Pátria sorozatot (az akkoriban 78-as fordulatszámú lemezre készített anyagok ma is hozzáférhetők CD-ROM-on), és tevékenyen részt vett a magyarság szellemi néprajzának összeállításában. A táncok dokumentálása mellett azok szavakkal történő leírásával is foglalkozott, az eredményt pedig igencsak egyéni módszerrel tesztelte. A Néprajzi Múzeumban lévő dolgozószobájában egész egyszerűen letáncoltatta az éppen arra járó gépíró kisasszonyokkal és altisztekkel. Ma nehezebb dolga lenne, tekintve, hogy mindkét foglalkozás megszűnt eredeti formájában.
Lajtha energikus, kemény személyiség volt, nem ijedt meg a saját árnyékától. Ha valahová belépett, akkor berobbant, ha kilépett, szinte kiröppent. Autonóm lény, akinek az volt a hitvallása, hogy „egyenes úton kell haladni, ami ugyan nehezebb, de szebb”. Az ötvenes években is, amikor megfosztották állásaitól és legtöbben a proletár felmenőiket keresgélték, úgy viselkedett, mint egy huszártiszt.
Kevéssé köztudott, hogy Lajtha zeneszerzőként is maradandót alkotott, egy szimfóniája filmzeneként Arany Oroszlánt is nyert Velencében. Nagyrészt ennek hatására ez a „kellemetlen” ember Kossuth-díjat kapott, és Révaiék megpróbálták visszacsalogatni vezető pozícióba. De mivel magára valamit is adó karakter harmadszorra nem rúgatja ki magát, inkább ismét a gyűjtést választotta. És gyűjtött is, többek között virrasztó énekeket Sopron környékén, Erdélyi Zsuzsannával, egészen haláláig. A filmben a csodálatos archív bejátszások mellett kortársai (Illyés Gyulától Ferencsik Jánoson át Kodolányi Jánosig) idézték meg egy kiveszőben lévő embertípus emlékét, Sebő Ferenc pedig szintén teszi a dolgát: menti, ami még menthető.
Mint ahogy Vári Attila rendező, szövegkönyvíró, narrátor is pompás, Orbán Balázs nyomában című sorozatával. A második részben Udvarhelyszéken jártunk, Szentmártonon, unitáriusok között, a Homoród menti falvakban, az Ugronok régi kúriájában, Szejkén, Orbán Balázs hajdani birtokán és persze Énlakán, az 1600-as években rovásírással díszített kazettás mennyezet alatt. Egyszer csak felbukkant Lajtha László neve is, aki ugyanazt tette, mint Orbán, hiszen a zenei anyanyelv és a tárgyak anyanyelve azonos. Vári Attilát az a múlt foglalkoztatta, ami a megmaradást segíti. Nem öltöztette népviseletbe az embereket, nem hallgatta el a XX. század végének romboló balkanizálódását, látjuk, hogy a Székelyföldön több tízezer ásványvízforrás folyik bele a semmibe, még a lovak is azt isszák, azt mondják, nehéz is őket eladni. A székely őserő így is átüt a filmen, a kérdés csak az, ki őrzi tovább a kincseket.
(Lajtha László és a népzene, m2, nov. 20., 11.35; Orbán Balázs nyomában, m2, nov. 20., 13.10.)