Marasztaló

Erről a könyvről csak elfogultan tudok írni. El is mondom, miért. Budán éltünk már, de nyaraimat szülőhelyemen, Túrkevén töltöttem mindig. A nyár fontos eseménye a Kun fiúk érkezése volt. Nagyanyám húgának, Rácz Jusztinának három fia az ecsegfalvi tanyavilágban élt. Évente egyszer bejöttek a városba, három kocsival, hat gyönyörű lóval. Olyan tartással szálltak le a bakról és emelték le aztán édesanyjukat, amit nem lehet tanulni. Én próbáltam, s egy darabig Kun Imréről álmodtam. Délceg járásáról, finom csizmájáról, szép ostoráról, egyenes tekintetéről. Szabad ember volt, ahogy két öccse is. Sose léptek téeszbe vagy más léleknyomorító közösségbe. Kunok, mondta anyám, mikor végignézte egyszer, hogyan hajtottak be az udvarba, mint fogták ki a lovakat, és mekkora tisztelettel beszéltek az anyjukkal és nagyanyámmal. Nem a nevükre gondolt – a fajtájukra. A természetükre. Jász ivadék volt, öröm nélkül tette hozzá: látom, te is annak készülsz.
Ezt a mondatot és mögötte a fakuló, de számomra meghatározó képet egy tartalmas könyv idézte, a Hun–magyar harcművészet. Az első lapjain egy kép köszön rám, rajta Kelemen Zsolt – tartása rögtön a Kun fiúkat juttatta eszembe. Meg azt, hogy valami mégis maradt a múltból, pedig mi mindent tettek sokan, hogy ne maradjon semmi! Hajtották be a sok ezer lovat a téeszbe, onnan vágóhídra, hogy aztán húsüzletben mérjék ki őket szafaládéként. Csakhogy a múltat nem lehet „végképp eltörölni”. Így vagy úgy – okát nehéz kideríteni –, egyszer csak előtör a lélek mélyéről, és kérdéseket tesz fel. Meghallani és választ adni rájuk a kiválasztottak dolga.
A könyv alcíme – Az íjászat hagyományos módszere – lehetne éppen vonzóbb, ám szerkesztője, az említett Kelemen Zsolt és a kiadvány szerzői nem tetszésindexüket akarták növelni. Egyszerűen kitűztek maguk elé egy célt, s nekiláttak, hogy megvalósítsák. Könyvük értékét nem csak az adja, hogy szép. Sokkal inkább, hogy érezni a sok munkát benne. A testi-lelki odaadást. Hisz a nyolc szerzőnek a semmiből kellett egészet alkotnia. Bakay Kornél vezeti be sok finom érzéssel, utána következnek a lovas népek viharos vándorlásai. A szkítáké, a hunoké, az avaroké, a magyaroké, a kunoké. A harc művészei voltak mind. Aki látni szeretné, mi is ez, nézze meg a YouTube-on Kelemen lovas rohamát, kezében íj. Nem fogja érteni, miért tanították óvodától egyetemig, hogy kártékony tudás az ilyen, és szégyellnünk kell magunkat a kalandozások és pár kolostor feldúlása miatt. Az ateista történetírók úgy taglalták azokat az éveket, mintha jöttünkig béke honolt volna a „fejlett” Nyugat és a szláv szántóvetők háza táján. Hazudtak. Más történt. A könyv elmondja: „Eleink átkeltek a Kaukázuson, a Kárpátokon, az Alpokon, az Appennineken, a Pireneusokon, hat évszázadon át tartó, csaknem folyamatos katonai ellenőrzés alatt tartották Európát (Eurázsia nagy részét). Megsemmisítő vereséget mértek az alán, a gót, a germán, a szarmata, a frank birodalmi haderőre, legyőzték: Ermanarik keleti és Athanarik vizigót királyokat, a Római Birodalom hadvezéreit, I. Konrád német császárt, Madarász Henrik német királyt, Rudolf itáliai ellenkirályt, Hugó itáliai királyt, a Perzsa, a Római és a Bizánci Birodalom is aranyért vásárolt békét tőlük.” Így volt? Így.
Akkor meg mint lehet, hogy egyetlen 1945 után kiadott történelemkönyvben sem olvashatunk erről? A magyar lóra vonatkozóan is csak tévedések és hamisítások forognak közkézen. A magyar lovas kultúra a XX. század második felére megsemmisült. És miért? Mert hagyományainkat szünet nélkül tiltották, üldözték, pusztították. Mit tehet ilyenkor az ember? Föltámad, s morzsányi ismereteiből próbál tudást felhalmozni.
Nem kell mindenkinek lovasnak lenni. Nem kell okvetlenül tudni, melyik a harcászati íj, melyik a vadászati. Tán azt sem, mi a lovas aranymetszés, de azt feltétlenül, hogy van köztünk néhány nagy álmú ember. Közülük néhányan évtizedek munkájával kitenyésztettek egy lótípust az idegen vérből vett „magyar” fajták (a nóniusz, a gidrán, a furioso vagy a lipicai) helyett, és képesek megjeleníteni azt, amelynek hátán őseink bevonultak a Kárpát-medencébe, s (a szlávok óriási riadalmára) új irányt szabtak az európai történelemnek. A hucul lóban látták meg ezt a lehetőséget, írja a kiadvány. Az állat tulajdonságairól egy idetelepült holland is áradozott. Meg egyáltalán arról, micsoda lehetőségei vannak itt a szabad életnek. Lovas volt odahaza, ám ott csak egy keskeny, gát melletti sávon lötyöghetett. Itt, uram, arra vágtatok, amerre látok! Önök nem tudják, milyen csodálatos országban élnek!
A kötet jókor jelent meg. A kormány tervbe vette a lovas hagyományok feltámasztását. Ha több ló lesz, lesznek lovasok, s ha lesznek lovasok, számosan megpróbálják, amit Kassai Lajos és Kelemen Zsolt diadalra vitt a hun–magyar lovas íjászat terén, s érezhetik majd a belőle fakadó határtalanság időt és teret kikacagó örömét. A könyvet kezébe adnám mindenkinek, aki tőlünk nyugatra képzeli el az életét. Ahol minden szék foglalt, s a lovasnak csak egy keskeny sáv jut. Gondoljátok meg, barátaim!
(Hun–magyar harcművészet – Az íjászat hagyományos módszere. Szerk.: Kelemen Zsolt. Lovasíjász Hagyományőrző Sportegyesület, 2010. Ármegjelölés nélkül)