Rambo atya és a repülő gorillák

Nálunk ravatalozókra ment el gazdaságfejlesztési támogatás, folyt a pénz a pályázatnyertes szocialista–szabad demokrata holdudvarnak a miniszteri rokonoktól kezdve Wekler Ferenc borpincéjéig. Felesleges hirdetésekre a Kiskegyedtől az Új Emberig, milliárdos rendezvényszervezésre, falunapokra Mutyi bohóc fellépésével

Magyarország Európa-első – hirdette annak idején a Bajnai Gordon vezette Nemzeti Fejlesztési Ügynökség és a szocialista párt milliárdos reklámköltségeken. Évekig kételkedtünk ebben, de most hamut szórunk fejünkre, mert tényleg így volt. Vezető helyre kerültünk ugyanis azon a listán, amely az uniós forrásokkal támogatott ötven legostobább beruházást sorolja fel. Győztünk a kutyafitnesszel és a Velencei-tó partjára milliárdokért megálmodott ál-Sóhajok hídjával. Előbbi több száz millió forintért az ebek „életstílusát és életszínvonalát emelte volna” (sajnos füstbe ment a terv), a velencei-tavi beruházás pedig szép műhomokos strandot, szökőkutakat és promenádot épített volna, Magyarországra hozva az olasz Velence élményét.
Nem akármilyen mezőnyben indultunk.
Itt van mindjárt az alsó-szászországi gyerekeknek készített Eurogaloppo című prospektus, amely egy képzeletbeli uniós lovacska kalandjait ábrázolja 45 ezer euróért. Micsoda sétára indult az unió előnyeit bemutató paci! A nem mindennapi tanulmányúton rögtön összefutott a tartomány vezetőjével, akitől megtudhatja, hogy az EU-nak köszönhetően élünk békében már oly régen. A miniképregényben Eurogaloppo találkozott Angela Merkel kancellár asszonynyal, az Európai Parlament volt vezetőivel, majd José Manuel Barrosóval. A brüsszeli támogatással rajzolt lovacska a következő dialógusba keveredik az elnök úrral.
„Már oly régen vártam, hogy találkozhassak egy igazi biztossal” – örvendezik Eurogaloppo. Mire Barroso: „Csak nem a krimikből ismert rendőrbiztosra gondolsz?” Rövid hallgatás után megnyugtatja a tétovázó lovacskát: nem sokat tévedett, hiszen „az EU-biztos és a rendőrbiztos közös tulajdonsága, hogy mindketten egy hatóságot képviselnek”.
Hol van ehhez képest a mi felvilágosító kampányunk, amely a „Magyarország benned van” és a „Hozd ki magadból a legtöbbet” című infantilis reklámsorozattal milliárdokért hirdette a nem létező uniós sikereinket?
És még mi merészeltük felhánytorgatni, hogy Nemzeti Fejlesztési Ügynökségünk a Jóban Rosszban sorozat szövevényes történetébe több száz millió forintért uniós szálat csempészett a szappanoperát követő kamaszok informálására. Nálunk nem holmi rajzfilmfigurákra, hanem valódi sminkre, kaszkadőrökre, maszkmesterre és a dramaturgok nyelvi képzésére mentek el a felzárkózási támogatások. Felelősségteljesebb gazdálkodásunkat mutatja, hogy ugyan nálunk is készültek animációs kisfilmek, de olyan nagyágyúkkal ötletelve, mint Tóta W. Árpád. Ezekből azt is megtudhattuk tízmilliókért, hogy a fehér köpeny néha fekete pénzt rejt, és a számítógépet sok hasznos dologra lehet használni.
Nincs okunk panaszra, mert az unióban még ennél is leleményesebben költöttek a közös alapokból. A tiroli gazdáknak folyósított támogatások célja például az volt, hogy „emelje a gazdák érzelmi kötődését a földhöz, amelyet megművelnek”, és továbbfejlessze az addigi racionális gazdasági megfontolásaikat. A tájtudatosság erősítése 16 ezer adófizetői euróba került, de állítólag „közelebb hozta a helyieket a tiroli mezőkhöz”. (Amely mezők a tiroli gazdákat eddig teljesen hidegen hagyták, érzelmi kötődés sehol, csak a gazdálkodással törődtek.) Az agrártámogatások másik szép példájaként a mezőgazdaságot véletlenül összetévesztették a golfklubok fejlesztésével és a golf művészetének tanulmányozásával. Szintén agrárpénzekből rendeztek Nagy-Britanniában motokrossz- és hegyi terepjáróversenyeket, de ugyanebből az alapból vadásztársaságok támogatására is jutott. Szicíliában és Calabriában eurómilliók folytak el soha nem létező narancsmezőkre, fiktív alkalmazott idénymunkásokra, Görögországban erdőket és sziklákat minősítettek szántóföldnek, hogy felvehessék az utánuk járó területalapú támogatást. Az agrárbizniszben kétségtelenül az olaszok jeleskedtek jobban: hamis számlákkal igazoltak mezőgazdaságigép-vásárlásokat, amelyekről kiderült, valójában jachtot és luxusjárgányokat jelentettek. Földbérleti szerződéseket hamisítottak, fantomfarmokat létesítettek, olajfaligeteket hazudtak.
Miközben hazánkban hiába vártak a gazdák az őket jogosan megillető agrártámogatásokra, addig a mezőgazdaság Svédországban is sajátos értelmet nyert: itt a harmincmillió eurós vagyonnal büszkélkedő svéd király birtokait segítette ki a bajból az unió annak okán, hogy bizony veszteséget termeltek, és ezt ugye az unió adófizetőinek illett megtéríteni. Ami mindennek a teteje: az uralkodó még egy XIX. századi rendeletre hivatkozva adta bérbe adómentesen a földjeit, amelyek után másfél millió eurós brüsszeli forrás ütötte a markát. Két svéd halász szintén élelmesen kezelte az EU-s pénzek céljait: halászhajóik leselejtezésére kértek támogatást, amelyet a túlzott halászat leépítésének jegyében meg is kaptak. Az uniós szabályok kiskapuit fondorlatosan kihasználva a talpraesett halászok ezután egy újabb hajóba fektették a megnyert pénzt, ám ez méreténél fogva (9,95 méteres hosszúság) már egy másik, vagyis a tíz méter alatti kategóriába tartozott, így továbbra is háborítatlanul halászhatnak az Északi-tenger vizein.
A visszaélések másik gyöngyszeme az olasz Rambo atyának kiutalt támogatás. A harcművészetekben jeleskedő pap állítólag iskolát újíttatott fel uniós segítséggel, ám az elszámolt bútoroknak se hírük, se hamvuk nem volt, és azóta is bottal üthetik a pénzek nyomát. Don Mario bizony nem tudott elszámolni a rábízott 1,3 millió euróval, Kék Remény 2000 nevű, saját alapítású szervezete hamis számlákat könyvelgetett.
Jutott itt pénz osztrák nomád tánccsoport előadásaira, EU-delegáció útjára a Fidzsi-szigetekre, a luxemburgi apparátus kulturális klubjára, hiphoplaboratóriumra, a repülő gorillák show-műsorára, soha el nem készült hulladéklerakóra és fiktív szennyvízelvezetésre. Az uniós polgárok fizették azt a virtuális földközi-tengeri utazást is, amelynek célja, hogy anélkül lehessen bebarangolni a déli szigeteket, hogy felállnánk a fotelből. A több millió eurós beruházás három dimenzióban mutatta meg, merre nem járunk éppen, de legalább nem kellett hozzá megmoccanni.
Sovány vigasz, hogy a visszaélések egy részét vizsgálja az unió.
Nem árt tudni, mi is fizettünk ezekért a hasznos projektekért, nem is keveset. Belépésünk óta százmilliárdokkal járultunk hozzá a közös kasszához, igaz, ennek fejében olyan hazai fejlesztéseket is támogatott az unió, mint a Magyar Bálint-féle, aranyárban mért digitálistábla-program, a néhány farönkből álló biciklipark vagy az elhíresült negyvencentis kilátó. A brüsszeli pénzeknek köszönhetően Varju László volt fejlesztéspolitikai államtitkár Mikulásnak álcázva magát modern református iskolát hozhatott tavaly decemberben a gyermekeknek, Molnár Csaba egykori kancelláriaminiszter kampányidőszakban ígérhette, hogy „a hulladék egy hasznosítható jövő szimbóluma lesz”. Szocialista képviselők a választási hajrában ökocentrumokat vizionáltak, környezettudatosságra neveltek, határokon átnyúló uniós beruházásokat indíthattak.
Nálunk ravatalozókra ment el gazdaságfejlesztési támogatás, folyt a pénz a pályázatnyertes szocialista–szabad demokrata holdudvarnak a miniszteri rokonoktól kezdve Wekler Ferenc borpincéjéig. Felesleges hirdetésekre a Kiskegyedtől az Új Emberig, milliárdos rendezvényszervezésre, falunapokra Mutyi bohóc fellépésével és a menekülttáborok féken tartására vett izraeli vízágyúkra.
Ott vagyunk az élmezőnyben.