Vége a nyugdíjbefizetések tőzsdére vitelének

Korózs Lajos volt szocialista szociális államtitkár alapvetően írta át napjaink történelmét. Azzal állt elő, hogy a magánnyugdíjpénztárakba való belépés nem volt kötelező a Horn-kormány óta. Szerinte merő érzéki csalódás volt több millió ember részéről, hogy kénytelenek voltak belépni valamelyik pénztárba. Vajon hihetünk-e Korózsnak? Ebben már bizonytalanok vagyunk. Inkább arra tippelünk, a gyakori frontátvonulások megviselhették a koncentrálóképességét. Hiszen ha igaza lenne, ez azt is jelentené, hogy saját pártjának a magánnyugdíjpénztárakért vívott hősies küzdelmét verné keresztbe. Ha ugyanis valami nem kötelező, nem lehet megszüntetni. Vagyis a polgári kormányt ért vádak alaptalanok, miután nincs változás: eddig is fakultatív volt a magánpénztárakhoz csatlakozás és eztán is az lesz. Láss csodát: Korózs tehát megvédi a kabinetet.
Csakhogy jelen állás szerint nem minden szocialista politikus osztja Korózs kolléga nézeteit, és olyan forradalmi hevülettel támadnak, hogy Szamuelyék örvendezhetnek valahol a pokolban. Nem is lenne ezzel különösebb gond, ha érvekkel csatáznának és nem pusztán ijesztgetéssel, apokaliptikus víziók felfestésével. Érvek azonban nincsenek, csak ordibálás a legváltozatosabb hangerővel a fülsiketítőtől a dobhártyarepesztőig. Kizárólag a zsigeri félelemre, a szocializmus évtizedei alatt az idegekbe ivódott egzisztenciális bizonytalanságra próbálnak építeni. Márpedig a nyugdíjjal kapcsolatos aggodalmakat illik komolyan venni a kiszolgáltatottsághoz szoktatott polgárok körében. Mérvadó értelmiségiek mondják: egyszerűen csak meg kellene nyugtatnia a kormánynak az embereket, hogy megvan a pénzük, és meg is lesz. És éppen azért nem vész el, mert ha amellett döntenek, az állam fogja kezelni, s nem valami szocialista csúcskáderek által menedzselt magáncég. Ez a fő kérdés, a többi csak ködösítés. Az embereket kizárólag az foglalkoztatja, nem prédálták-e el a nehezen megkeresett forintjaikat. Mert a szocialista magánkasszaként működő cégekről nemigen lehet tudni, mit tennének vajon, ha már holnap ki akarna szállni mindenki, és kérné a jogosan járó ellátmányt. Olyan számítások is készültek, hogy 220 milliárd forintot költöttek a magánpénztárak 65 milliárd kitermelésére. Mi több, kiderült, hogy a garanciaalap csupán tizenkétezer főre elegendő összeget tartalmaz. Vagyis minden arra mutat: a magánpénztárakra szorított emberek nem alaptalanul aggódnak. Ebből azonban az is nyilvánvaló: nem az állam közbeavatkozása miatt fő a családok feje, hanem a magánpénztárak kérdéses szavahihetősége, az általuk a világ tőzsdéire vitt havi befizetések kockázatos sorsa, illetve a szocialista érdekkörök kiszámítható megbízhatatlansága okozza az álmatlan órákat. Mindezt az ellenzék úgy állítja be, mintha a kormány generált volna idegességet. Emiatt fontos a T. Ház által elfogadott politikai nyilatkozat, amely az állami rendszerbe átlépő magánpénztári tagok teljes körű védelméről rendelkezik.
Nem szerencsés viszont, hogy azt mondjuk az állami nyugdíjrendszerre: felosztó-kirovó. Aki nem a nyugdíjszámítási metódusok megszállottja, annak ez a kifejezés nem mond semmit. Pöffeszkedő adminisztrációs aurája miatt inkább ellenszenves. Olyan, mintha egyfajta gyanús kiosztó-megrovó szisztéma lenne némi fenyítési mellékzöngével. Miért nem azt hangsúlyozzák, ami legbensőbb lényege? Hogy ez szolidaritáson alapuló nyugdíjrendszer. Amelyben nemcsak a befizetett pénzösszegek számítanak, hanem a társadalmi összetartás. Hiszen aki kevesebbet gyűjtött össze idősebb napjaira, azt sem hagyja a közösség a létminimum alatt nyomorogni. Hogy ez nem így volt az álbaloldali kurzusok alatt, és a nyugdíj sokszor csak az éhenhaláshoz volt elegendő? Egy okkal több, hogy megtöltsük ismét tartalommal, visszaadva eredeti értelmét, és visszahelyezzük jogaiba a szolidaritásalapú rendszert. Másrészt nem azzal kellene érvelni, hogy az előző kormány által lepusztított költségvetésnek szüksége volt rá. Dehogyis. Még úgy tűnhetne, hogy a kabinet tényleg rá akarta tenni mancsát a pórnép nyugdíjára. Holott az állam önös érdeke inkább ott érhető tetten, hogy nem lenne jó, ha a bedőlő vagy csak elégtelen nyugellátást nyújtó magánpénztárakban csalódott polgárokra költségvetési forrásokat kellene később fordítani. Tulajdonképpen Isten ujja, hogy a nyugdíjkérdés terítékre került. Így meg lehet akadályozni a további herdálást és a tőzsdei szerencsejátékot a befizetésekkel. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete illetékese nem véletlenül nyilatkozta: összességében rosszabbul jártak azok, akiknek magánnyugdíjpénztárban volt eddig a pénzük. Természetesen senki felelősen viselkedő emberfiának nem lehet érdeke a magánnyugdíj körüli hisztériakeltés. Az azonban elgondolkodtató, amikor az egyik legnagyobb pénztárszövetség vezetője szerint nincs probléma azzal, hogy ők négyszázalékos kezelési díjat számolnak föl, amikor még a bankok másfél százalékos költségbeszámítását is sokalljuk. Érdekelne minket: vajon mennyi pénzt fizettek az APEH-nek a magánnyugdíjpénztárak? Hiszen a kötelező magánpénztár-választás óta az adófizetők megdolgozott forintjaiból fenntartott adóhatóság kezeli, utalja át – közpénzen! – a befizetéseket, amelyek a pénztárak, illetve tulajdonosaik tőkéjét gyarapítják.
Elsikkadt, hogy az Egyesült Államokban alkotmányellenesnek nyilvánította egy kijelölt alkotmánybíróság a magán-egészségbiztosítási pénztárakra való állami kötelezést. Hogyhogy nem volt egy szava sem a hazai Alkotmánybíróságnak a Horn-kormány abszurd magánnyugdíjpénztárra kötelezése ellen? Főként annak ismeretében érthetetlen ez, hogy a ballib jajveszékeléssel siratott rendszert Európa egyetlen országában sem merték bevezetni.