Hogy élte meg két ilyen elképesztően nagy formátumú ember a szerelmet? Mit mondhat róluk, aki mellettük nőtt fel, Ruttkai Éva lánya? Vajon mit osztanak meg velünk férjével, Szigethy Gáborral színháztörténészekként, a hagyaték gondozóiként?
„Gonosz dolog lenne – gondoltam – az évtizedek óta építgetett legendát megcáfolni. Ki tudja, hányszor mesélte ez az asszony élete nagy élményét, amikor 1952-ben együtt szült Ruttkai Évával. Nem olyan nagy baj, ha nem pontosan emlékszünk a valóságra, ha álmodott emlékeink megszépítik az életet. Tulajdonképpen születhettem volna 1952-ben is” – az ’53-ban született Gábor Júlia esete volt ez egy tévedésben élő rajongóval. A gesztus emlékeztet édesanyja, Ruttkai Éva nagylelkűségére, empátiájára. Ő is bölcsen hunyt szemet az emberi gyarlóság fölött: egy helyütt azt olvashatjuk, hogy fáradtan is megáll az utcán az utánazúduló rajongókkal koccintani, mert tudja, hogy örömteli emléket ad. Máskor a halott Latinovits képétől fosztja meg, kérdezés nélkül, egy családi ismerős, mégsem teszi szóvá, sőt üresen is hagyja a keretet. Hátha éppen azért kellett a kép, mert az ő szívének kedves volt. A tettes meg hadd higgye, hogy pótolhatatlan kincsre tett szert, ha attól boldogabb.
Legendába illő vonások és pillanatok. Mintha a fenti idézet erről is beszélne, Gábor Júlia és férje, Szigethy Gábor ars poeticájáról. A könyv Ruttkai, Latinovits legendáriumába vezet. Az Álomszínészpár elsősorban az emlékezések könyve. Tárgyakon, fényképeken, dokumentumokon keresztül emlékszik vissza – arra, amire emlékezni szeretne. Ez azzal is együtt jár, hogy aki egy kapcsolat mélyebb elemzése után kutat, akár csalódhat is a könyvben. Egy-egy vonás rajzolódik ki belőle: Ruttkaival kapcsolatban talán az említett beleérző képessége, amely megértette a közönség rajongását éppúgy, mint a lánya kamaszkori szerelmi bánatát, és mindkettőt saját ügyének érezte. Latinovits pedig az az ember, aki „egy szál karddal vág neki a ködnek”. Nem fér össze a tehetségtelenekkel, a hatalom igazságtalanságaival, és kérlelhetetlen véleményt formál egy véleményt nem tűrő korban.
Mindez végső soron érthető is, a szerzők szülőkként-barátokként tekintettek rájuk. Nyilván ebből adódik a szövegeknek az a fajta érzelemgazdagsága is, ami néha már zavarba ejti az olvasót. Mintha naplóba, családi emlékiratokba pillanthatnánk bele lopva. Másrészt egy értékes részletekkel teli színháztörténeti munkát is tart a kezében, gondos gyűjtőmunka eredményét, és tulajdonképpen ez volt a kötet elsődleges célja is: összegereblyézni a tűnő színházi pillanatokat, a történelmi jelentőségű előadásokat két halhatatlan művész életművéből, betekintve a színfalak mellett a kultúrpolitika kulisszái mögé is. Fölsejlik egy olyan színházi világ, amely a ma embere számára már elképzelhetetlen. Folytonos kötéltánc, egyensúlyozás a hatalom irreális elvárásai és a minőségi munka között, a legkisebb megalkuvással – közben mégis igazán nagy alkotások születnek. Nincs titkuk, vagy sokkal egyszerűbb, mint képzelnénk – sugallja, helyesen, ez a kötet is. Vérbeli színészek, akik úgy játszottak, ahogy más lélegzetet vesz. Valószínűleg csak ennyi a titok.
(Gábor Júlia–Szigethy Gábor: Álomszínészpár – Történetek Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról, Helikon Kiadó, 2010.)
origo.hu
Öt éven keresztül bujkált egy veszélyes bűnöző Magyarországon
