Észak Dél ellen

Furcsa ezt itt és most kimondani, de az egyenlőtlen fejlődés tézise nélkül – amelyet Karl Marx fogalmazott meg az 1850-es évek végén – meg sem érthetnénk, mi volt az a feszítőerő, amely öt évig tartó egymás elleni háborúba taszította Amerika dolgos férfiait. Sajnos ma is igaz, hogy a mégoly racionális tudományos-technikai haladás és munkamegosztás következménye is lehet olyan irracionális állapot, amely a társadalmak – emberi közösségek – elsorvadásához vagy éppen gyors pusztulásához, azaz háborúhoz vezet. Elég körbenéznünk a világban.
A szabadságát, függetlenségét vérrel megszerzett Egyesült Államok a XIX. század első felében két hatalmas részre tagolódott. Észak – az atlanti part, a Nagy-tavak vidéke és a nyugati tengerpart – gyorsan iparosodott, az Európából átáramló ember- és tudásanyag itt találta meg Amerikát, míg Dél a hagyományos mezőgazdaságát folytatta.
A két egymástól eltérő gazdasági zóna közötti feszültséget első helyen az gerjesztette, hogy az északi ipari és üzleti vállalkozások védővámok bevezetésével óvták piacaikat Európával és a Déllel szemben, miközben ez utóbbi nemcsak fő vásárlója volt az iparcikkeknek, hanem olcsó nyersanyaggal és élelmiszerrel is ellátta Északot. Amíg tehát az ipar rapid gyarapodást – „eredeti tőkefelhalmozást” – eredményezett, a rabszolgamunkán alapuló ültetvényes agrárgazdálkodás pangott. A másik, társadalmat megosztó kórság maga a rabszolgaság intézménye volt. A liberális Észak ellenezte, a konzervatív Délnek a létalapját jelentette a rabszolgamunka. A polgárháborúhoz közvetlenül mégsem az abolicionista – rabszolga-felszabadító – politikai mozgalom vezetett, hanem a piacok végzetes egyensúlyvesztése – ebben egyetért a marxista és a polgári történetírás.
Az Egyesült Államok lakossága az 1850-es évtizedben 23 millióról 31 millióra nőtt. Különösen gyorsan növekedett az északi államok lélekszáma, a Dél népessége viszont alig emelkedett. A rabszolga-kereskedelmet – amelyet egy 1808. évi kongresszusi törvény megtiltott – az akkor még más értékeket valló Demokrata Párt vezette kormány az 1850-es években is támogatta. Tíz év alatt 25 ezer rabszolgát hurcoltak be az országba – többet, mint fél évszázaddal korábban – a déli munkaerő pótlására.
A kongresszus az újonnan csatlakozó államok polgáraira bízta, miként viszonyuljanak a rabszolgatartáshoz, akik ezáltal nemcsak a déli status quót erősítették meg, de még észak felé is kiterjesztették a rabszolgamunka övezetét. Kansas államban 1857-ben úgymond véres elő-polgárháborúvá fajult a John Brown vezette abolicionisták és a rabszolgatartók közötti politikai küzdelem, amit – csupán történelmi párhuzamként – az első világháborút megelőző regionális háborúkhoz hasonlíthatunk.
Az akkori Amerika hajóját kormányzó politikai elithez tartozók nem olvashatták Marx 1858-ban keletkezett kéziratát az egyenlőtlen gazdasági fejlődésről, majd a piacok újrafelosztásáért folyó küzdelemről, de ahogyan a világháború sem a trónörökös szarajevói lelövése miatt tört ki 1914 júniusában, az amerikai polgárháborúnak sem csupán a derék John Brown – a híres induló „János bácsijának” – 1859. októberi kivégzése volt az oka. Még csak nem is a jövő évi elnökválasztás.
Elkeseredett küzdelem folyt az 1860. évi választási kampányban a déli demokraták és az északiakat képviselő köztársaságpártiak között. A republikánusok a rabszolgatartó területek korlátozását, a védővámok fenntartását és az új telepeseknek az állami földalapból történő ingyenes birtokhoz juttatását szorgalmazták. Ez utóbbit a Homestead Act – amely szerint minden állampolgárnak jár százhatvan ár területű farm – törvénybe iktatásával el is érték, ez azonban az utolsó szög beverése volt a déli gazdaság koporsójába.
A republikánus Abraham Lincoln (1809–1865) elnökké választására válaszul 1860. december végén Dél-Karolina kilépett az amerikai államszövetségből, példáját hat déli állam követte. 1861. februárban a déliek megalapították az Amerikai Konföderációs Államokat, létrehozták alkotmányukat, és saját elnököt választottak Jefferson Davis személyében.
Az Egyesült Államok kettészakadt, a 24 tagból álló északi, unionista szövetséggel szemben – májustól – 11 déli, konföderációs koalíció sorakozott fel.
Ezernyolcszázhatvanegy április 12-én – kerek másfél évszázada – a konföderáció fegyveresei tűz alá vették és két nap alatt visszafoglalták az északiaktól a dél-karolinai Sumter-erődöt. Kitört a háború Észak és Dél között. A konföderáció jelentős erőfölényben kezdett: a déliek évek óta készültek az elkerülhetetlennek látszó összecsapásra, kellő mennyiségű fegyvert és lőszert halmoztak fel, kiváló parancsnokokkal és katonákkal rendelkeztek. A toborzást megkönnyítette számukra, hogy – miután a munkát négerek végezték – a fehér férfiak nagy része bevonult. Ezzel szemben az unió hadserege kis létszámú, gyönge és kiképzetlen volt, a parancsnokaik egy része nyíltan a déliekhez húzott, beleértve az Egyesült Államok hadügyminiszterét is.
A háború első szakasza Dél gyors sikereit hozta. Június 21-én Virginiában ütközött meg először nyílt mezőn a két tábor, a Washingtontól negyven kilométerre lévő Bull Run-i csatatéren a déliek megszalasztották az unionisták szedett-vedett, elbizakodott csapatait. A fővárosból nézőként, piknikezni kivonult északi előkelőségek hanyatt-homlok futottak a menekülő sereggel. A kijózanító vereség nyomán Lincoln elnök lecserélte a parancsnoki állományt, és minden erőt mozgósított az új hadsereg szervezésére.
Észak, szemben a szárazföldi fronttal, anyagi és technikai fölényben volt a tengeri hadviselésben, aminek végül döntő jelentősége lett a háború kimenetelében. Anglia fegyverrel és hadianyaggal támogatta a konföderációt, ám az unionisták New Orleans kikötőjének elfoglalásával (1862. április 17.) és az atlanti hajózási útvonalak ellenőrzésével megszüntették a déliek utánpótlását.
Érdekes politikai játszmák kísérték az amerikai belháborút a külföld részéről. A britek – kereskedelmi érdekeik, főként a gyapotimport miatt is – Dél mellett álltak, az oroszok velük szemben az uniót támogatták, és a diplomáciai akcióktól egészen a flottademonstrációkig merészkedtek. Ez nem csoda, ha az öt-hat évvel azelőtt köztük megvívott krími háborúra gondolunk.
Ami azonban a két nagy rivális és a többi európai nemzet fiainak önkéntes részvételét illeti a polgárháborúban, nehéz következetességet találni. Az, hogy a legnagyobb számban bevándorló írek fegyvert fogtak az angolok ellen, amint az oroszbarát görögök is Észak oldalára álltak, érthető; a többi résztvevő – olasz, német, osztrák, cseh, lengyel és magyar – azonban bizarr szövetségbe került a cári birodalommal, hiszen vele fojtatta el Bécs az 1848–49-es szabadságküzdelmeiket (Lengyelországot épp 1863-ban igázza le harmadszor az orosz). A polgárháborúban fegyverrel is szerepet játszó mintegy nyolcszáz magyar emigráns túlnyomó többsége úgymond elvi okból – a szabadságjogok jelszavával – állt az unió oldalára. Legtöbbjük egykori 1848-as katona. Közülük heten tábornoki rangra emelkedtek a háborúban, tizenöt ezredes, két alezredes, tizenhárom őrnagy, tizenkét altiszt, számtalan közlegény harcolt a csillagos-sávos lobogók alatt Springfieldnél, Richmondnál, Fredericksburgnél, Gettysburgnél. Néhány híresség közülük: Asbóth Sándor honvéd ezredes, Kossuth katonai hivatalvezetője, amerikai dandártábornok, 1866-tól az USA Buenos Aires-i nagykövete; Fiala János, előbb a magyar, majd a Saint Louis-i nemzetőrség alezredese; Zágonyi Károly huszár főhadnagy, amerikai lovassági ezredes, a springfieldi csata hőse; Perczel Miklós 1849-ben magyar, 1862-ben amerikai ezredes; Stáhel-Számvald Gyula, Petőfi barátja – a költő verset is írt neki –, a szabadságharc századosa, az USA hadseregének altábornagya, a legnagyobb amerikai katonai kitüntetés, a Medal of Honor birtokosa (képünkön).
Térjünk vissza a háborúra, ahol 1863 szeptemberéig, a Georgia és Tennessee állam határán aratott győzelmükig a délieknek állt a zászló. Lincoln elnök – aki csak ez év januárjában nyilvánította szabaddá és egyben hadra foghatóvá – a feketéket, ekkor Ulysses Grant tábornokra bízta a főparancsnokságot. A polgárháború fordulatot vett: Grant százhúszezres serege támadásba ment át a Robert Lee tábornok vezette, feleakkora létszámú konföderációs haddal szemben. A tengeri blokád miatt muníció nélkül maradt, személyi utánpótlás híján leharcolt és éhező sereg megkezdte a visszavonulást délnek. Az Elfújta a szél című kultuszfilm Atlanta pusztulásáról szóló jelenetei sokat elárulnak a végjátszma borzalmairól, a valóságban Georgiában egy százszor 480 kilométeres területen kő kövön, de fűszál sem maradt a szabadjára engedett fosztogatás, gyújtogatás után.
Ezernyolcszázhatvanöt januártól áprilisig egymásba érő, iszonyatos csaták zajlottak a két tábor között: a háború „végszámlája” ekkor érte el a 620 ezer halottat, ötvenezer nyomorékot és a járványokban, éhezésben elpusztult további másfél millió civilt.
A Sumter-erődre 1865. április 14-én ismét felhúzták az unió zászlaját; ugyanezen az estén egy merénylő agyonlőtte Abraham Lincoln elnököt.