Az angol nyugdíjas

Legalább vigasztalásnak jó ez nekünk, magyaroknak, gondoltam, amikor átböngésztem a The Economist kezembe került számát. A londoni gazdasági hetilap címlapsztorija az általános nyugdíjkorhatár elkerülhetetlen, halasztást nem tűrő emelésének demográfiai, társadalmi és gazdasági okait, lehetséges következményeit boncolgatja tizenöt oldalas „special riport”-jában. A szerkesztőségi cikk nem kertel, „70 or bust!” – közli a címében, ami azt jelenti: ha nem tolják ki hetven évre az általános nyugdíjkorhatárt, a rendszer csődöt mond. A nyugati világ e szociális problémáját körüljáró írásokból nem is annyira az ijesztő tények és tendenciák a fontosak számunkra, hanem a figyelmeztetés ránk is leső veszélyre, hiszen mi minden kritikus pont felől nézve rosszabbul állunk, mint ők.
1971 óta 4-5 évvel meghosszabbodott az akkori 65 éves átlagos várható élettartam a világ boldogabbik részében. Az emberek, visszavonulva a napi munkából, pihenésre fordították e bónuszéveiket. Mostanáig – korrigálja az idilli képet az elemzés, rámutatva, hogy 2010-ben az átlagos nyugdíjazási kor 63 év volt az OECD tagállamaiban, egy évvel alacsonyabb is, mint az 1970-es évek átlaga ugyanezen országokban. Különleges kegyelmi állapotba került tehát a világnak az a része, amelyik révbe ért a XX. század békés felében: kiszámítható öregség és anyagi biztonság lett a jutalma.
Az „élj minél tovább, és menj mihamarabb nyugdíjba!” társadalmi programjával szemben még Marx követőinek sem volt ellenérve, hacsak nem az, hogy az aktív termelő, pénzben mérhető haszonnal járó munkát végzőknek mindenkor pozitív szaldóban kell lennie a társadalmi gondoskodásra szorulókkal szemben, különben nincs meg a nyugellátás fedezete. Pedig pont itt, az úgynevezett jóléti társadalmak megtermelt alapjában rejtőzködött az időzített bomba. Egyetlen ország – mint például az Egyesült Államok – sem rendezkedhet be tartósan arra a kényelemre, hogy miközben egyre kevesebb árut és javakat hoz létre, emelkedő bérek, dráguló rezsi- és energiaköltségek mellett átengedi a munkát a hangyaszorgalmú, olcsóbb bérért is fanatikusan dolgozó, ambiciózus ázsiaiaknak, hogy aztán tőlük vásárolja meg mindazt, amire csak szüksége van, dollárért. Az ilyen luxust a régi, milliárdos ültetvényesek talán megengedhették maguknak, a detroiti autógyári munkások azonban nem.
Az Economistban olvasható előrejelzések szerint 2050-ig további három évvel nő az átlagéletkor az Államokban, az akkori nyugdíjakat 2,6 amerikai munkás keresetéből tudják fedezni egy ellátott számára. Ha tudják, az állami nyugdíjalapok ez idő szerint háromtrillió dollár deficitet mutatnak. Ha nem is ekkora bajjal, de szintén hasonló kilátásokkal és gondokkal kell szembenéznie Nyugat-Európának: a franciáknál, olaszoknál és németeknél 1,9, 1,6 és 1,5 a prognosztizált eltartó/eltartott arány és közben még a fiatal népesség csökkenésével is számolniuk kell. A kontinens nyugati felében már most is nyíltan beszélnek a nyugdíjkorhatár kitolásáról 70 évre, körülbelül 2040-ig; különösen kemény elhatározásokra kényszerülhetnek a britek, ahol a hagyományos jogbiztonság, a törvényesen megszerzett állampolgári jogok útját állják a politika szándékainak. A költségvetés erősebb akaratának azonban még az ősi alkotmány sem állhat ellen – olvasható a hetilapban.
Ennyit röviden fájdalomenyhítő kitekintésül a Kárpátok vidékéről, ahol a demográfiai és a foglalkoztatottsági kép már most sötétebb, mint amilyen egy emberöltő múlva várható máshol. Vigasztaljon minket az, hogy volt néhány évtized az életünkben, amikor nem kellett annyit és olyan keményen dolgoznunk.