Most folynak a viták arról, hogyan változtassák meg a budapesti közigazgatási rendszert. Melyik megoldás híve?
– Negyvenötig – és gyakorlatilag Nagy-Budapest megszervezéséig, a tanácsrendszer kiépüléséig, 1950-ig – a kerületeket elöljáróságok igazgatták, ha nem voltak éppen önálló települések, mint Rákospalota, Kispest, Budafok meg a többi. Ezeknek a városrésznyi közigazgatási egységeknek csak bizonyos kérdésekben volt döntési jogkörük, de ellátták a helyi ügyeket, azokat a feladatokat, amelyeket a saját működési területükön lehetett a legpontosabban meghatározni. A fejlesztésekről, a városi beruházásokról, az infrastrukturális beavatkozásokról azonban centralizáltan születtek meg a döntések. A szocializmusban jöttek létre az agglomerációból becsatolt településeket is integráló új kerületek, amelyeket megint csak a központi akarat irányított, anélkül hogy a régi elöljáróság függetlenségét élvezték volna. Végeredményben tehát ekkor is megmaradt az egy fej, a város központi – párt- – irányítása. A rendszerváltozással mindez szétesett. Tisztelhetjük ugyan az önkormányzatiság szent eszméjét, de a világon nem találunk még egy olyan várost, amelyikben az utca két oldala két kézben van. Egy olyan fővárost, ahol huszonnégy egyenrangú döntéshozatali fórum feszül egymásnak. Így nem is lehet várost fejleszteni. Mindenki játszadozik a maga babaszobájában, és tapasztalja húsz éve, hogy azt csinál, amit akar. Nem az érdekli, bármilyen politikai pártállású is, hogy milyen lesz az egész együtt, hanem hogy miként tud a közvetlen környezetének, vagyis a kerületének, rosszabb esetben magának pénzt szerezni. Nyilvánvaló tehát, hogy Budapest érdekét az szolgálja, ha visszaáll az a közigazgatási rendszer, amelyik a két háború között volt, és a nagy strukturális döntéseket egyetlen szervezet hozza meg. Aki ezt meg tudja valósítani, abból nagy főpolgármester lehet.
– Túl szép lenne, ha nem keveredne össze a szakmaiság és a politika. Nem épp a szakmaiság kudarca-e, hogy a főépítész ma csupán tanácsadó, nincsenek hatósági jogosítványai?
– A főépítészeknek valóban nincs hatáskörük, sőt Budapestnek jelenleg nincs is főépítésze. Szakmai kérdésekben pedig politikai testületek döntenek, mindenki abban érdekelt, hogy a pártja és a maga érdekében cselekedjen. Percemberkék, nem polgárok. A polgárnak ugyanis vannak hagyományai, van öröksége, életstílusa. Felelőssége magáért és a közösségéért. Tudja egyébként ma már mindenki, hogy így nem működhet a főváros, de szinte mindenki érdekelt ennek a rendszernek a fenntartásában. Persze a dolog kellően bonyolult ahhoz, hogy azonnal bizonyíthatóan jól teljesítsen másként. Ugyanis a közösségi identitás nem definiálható a mai kerületek határain belül. Többnyire történelmi városrészekből, kisebb egységekből szerveződtek. A XIV. kerületet hiába nevezik Zuglónak, az nem egy entitás. Belül is ott vannak a határvonalak. A kertes Herminamezőnek vagy a nagy házgyári lakótelepeknek nem ugyanaz az érdekük, és meg kellene hagyni nekik a jogot, hogy ők maguk találják ki, mit akarnak kezdeni önmagukkal.
– Miért nincsenek, illetve ha vannak, miért hallgatnak azok a civil körök, amelyek szeretik ezt a várost, és fáj a szívük, látván, mi történt húsz év óta?
– Léteznek szellemi körök, de nincs se pénzük, se hatalmuk. Mindkettő kellene ahhoz, hogy nyomatékot adjanak a véleményüknek. A Podmaniczky Páholynak például tizenhárom, szorosan a várossal foglalkozó civil szerveződés a tagja. Ha kiszámítjuk, mennyibe kerülne elérnie állásfoglalásaival a nyilvánosságot, hogy – mondjuk – három napilap közölje nyílt leveleit, átléphetetlen akadályba ütközik. Nálunk csak a pártelkötelezett civileknek nem okoz gondot egy ilyen, költségeit tekintve még mindig igen takarékos terv. A páholy tavalyi legfontosabb akciója során megszólítottuk a minisztériumokat, a szakmai szervezeteket, s természetesen a főváros, a kerületek vezetését, pártjait, hogy az állam vonja vissza azt a rendelkezést, amely több, addig engedélyköteles építési tevékenységet felmentett ennek terhe alól. Kimondta: nem kell minden építési beavatkozáshoz az előzetes és közösségi mérlegelés szempontjait figyelembe venni, hatósági hozzájárulást kérni. Még műemléki környezetben sem, még a települési értékvédelem ernyője alá menekített házak esetében sem. Most, ha szeretem, kitehetem Budapesten egy nagykörúti homlokzatra az anyósom két méternél nem nagyobb szobrát. És mondjuk befestethetem nemzetiszínűre a falakat az erkélyem körül. Ezek nem engedélyköteles beavatkozások immár egy olyan városban, amelynek egyik legnagyobb idegenforgalmi vonzereje éppen a historizáló eklekticizmusban megjelenő egyedi arculata.
– Sikeres volt az akció?
– Nem. Semmi sem változott. A befektetőnek, a beruházónak, aki a pénzt hozza a kerület működéséhez és a polgármester fizetéséhez, a lehető legkönnyebbé kell tenni programja megvalósítását.
– Ez nyilván azzal indokolható, hogy a műemlékesek rugalmatlanok, nehéz velük a beruházónak zöld ágra vergődnie, és ez adott esetben a fejlődés gátja.
– A műemlékesek azért szigorúak, mert sarokba vannak szorítva, és mint mindenki, akit szorongatnak, frusztrált és kapálódzik. És szinte mindig veszítenek. Aki értéket véd, annak legalábbis egyenrangúnak kellene lennie azzal, aki tönkretesz. Budapestnek két erős érve van, ha önmagát kívánja dicsérni. Klasszikus nagyvárossá válásának építészete – ami még megmaradt belőle –, továbbá kulturális sokszínűsége. Csakhogy most Budapesten nincs kulturális bizottság. Nincsenek pályázatok sem, amelyek a sokszínű és tehetséges, de csóró művészvilágot, az alkotóműhelyeket, ha éhkoppon is, de életben tartanák. Annyira nincs semmi, hogy még protekcionizmus sincs. Pontosan tudom, miért jut eszembe mostanában olyan gyakran a zaklatott sorsú Szabó Dezsőnek az a mondása, amellyel leszólta az egyébként kitűnő kultúrpolitikust, Klebelsberg Kunót. Mondván: nevezett lelki érzékenységéhez képest a tapír tyúkszeme fényérzékeny lemez.
– Nincsenek jó kilátásai a Budapest folyóiratnak sem.
– Pályázatokból éltünk, s a szerény büdzséhez maga a főváros is hozzájárult valamicskével. Esetenként a fővárosi kulturális intézmények, amelyekkel eddig is, ezután is egy cipőben járunk. Csak nincsen már talpuk. De ha megszakadok, akkor is végigviszem ezt az évfolyamot. Meghirdettük, az előfizetőket nem csaphatjuk be. Ez a lap a városról szól, hagyományairól, értékeiről, örökségéről, társadalmáról, életéről. És a polgárnak, hogy ráismerjen magára. Ma Budapest nem város. És alig vannak polgárai.
– Normális fejlődéstörténetű országban valószínűleg nem vív élet-halál harcot a városvédő és a -fejlesztő. Nem lehet-e, hogy a budapesti városvédők átestek a ló túloldalára, és a régi iránti nosztalgiájuk miatt képtelenek józan kompromisszumokra?
– A városvédő filozófiája a tapintat, a tisztesség és a méltányosság. Nem lehet elefántként táncolni a porcelánboltban csak azért, hogy megvalósítsuk magunkat – ahogy teszik sokszor a beruházók és a megélhetési építészek –, avagy csak azért, hogy pénzt szerezzünk az általunk vezetett közösségnek. Hogy jön ahhoz bárki, hogy „önmegvalósító” önzésből tönkretegye azoknak a munkáját, akik tökélyre vitték a szakmát?
– Az egyik konfliktus most a városban az úgynevezett Zeppelin-ügy. A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletben megsemmisítette az V. kerületi Bécsi utca épületsora helyére tervezett épületegyüttes első- és másodfokú elvi építési engedélyét. Ugyanakkor a kerület elsőfokú hatóságként eljárhat az engedélyeztetésben. Kinek győzelem a bírósági ítélet? A városvédőknek, akik tiltakoznak a régi belvárosi épületek bontása ellen, vagy a beruházónak, aki szerint így legalább gyorsabb lesz az ügymenet?
– Várhatók még fordulatok a Zeppelin-ügyben. Abban a helyzetben, amelyikben ma van a város, bárki találhat rést a gyenge lábakon álló műemlékvédelmet félresöpörve…
– Kultúrhistóriai könyvei alapján és mindazok ellenére, amit elmondott, nem sorolhatjuk a harcos városvédők közé. Szelídebb eszközökkel, a szellem hatalmával próbál agitálni amellett, hogy Budapest ne veszítse el a múltját, és arra építse a jövőjét.
– Az emberek jobban érdekelnek, mint az épületek, csakhogy az emberek épületekben élnek, így sodródhattam a városvédők közé. Engem a múlt, a közös polgári világ iránti érdeklődés vezet, a kíváncsiság pedig termékeny tulajdonság. Most éppen egy bizonyos Berky Harryre vagyok kíváncsi, akinek az emléktábláját 2004-ben avatták Zuglóban. Gyermekszínész volt, tizenhat évesen lett a holokauszt áldozata. Eredeti neve Berky Tibor, apja tizennégy segédet foglalkoztató szobafestő, aki a zsidótörvények miatt eladta házát egy bankárnak, aki szintén zsidó volt, de, szemben Berkyékkel, túlélte a holokausztot. Ha én nem írom meg a történetet, nem írja meg senki.
– Könnyű az adatgyűjtés?
– Ha nekifutok egy-egy témának, általában polgári-nagypolgári zsidó vagy nem zsidó családokról van szó. S a leszármazottaik, ez a mi történelmünk, többnyire külföldön élnek. Nehéz, aprólékos munka, de el kell végezni. Mert ezeknek az embereknek emléket kell állítani. És én meg is tudom csinálni.
– Hogyan lett Budapest-történész?
– Harminc vagy harmincöt éve történt, hogy megszégyenültem egy beszélgetés résztvevőjeként, amikor édesapám barátja, aki szintén zuglói, mint én, azt mondta: hiszen te ott laksz, ahol Tiszát lelőtték! És nekem erről fogalmam sem volt. Ezt követően a régi Budapest oldalain, az Elfelejtett épületek sorozatban megírtam mindazt, amit megtudtam házakról és életekről.
– Milyennek szeretné látni Budapestet?
– Tiszta, rendezett, az értékeit megbecsülő városnak, amelynek lakossága önmagával és választott elöljáróival is értelmes párbeszédet folytat, s amely párbeszédnek hatásos motorja a civil világ.
– Ki a hibás abban, hogy ez ma nem így van?
– A sikerhez néhány generációra még szükség van, kell az idő ahhoz, hogy egy társadalom, egy közösség összeálljon, és hatásosan fel tudjon lépni önmagáért. Igaz, mi most többnyire főleg pofonokat kapunk, de ha ezt nem vállaljuk, akkor a következő generációnak újra kell kezdenie az egészet. Amúgy meg semmi okom panaszra. Részem van sikerélményekben. Évente megjelenik egy–három könyvem, azzal foglalkozom, amit szeretek. Nem fogom persze megérni, hogy az optimizmusom, amely végül is ebben a munkában és civil aktivitásomban ölt testet, gyümölcsöt teremjen, de kutya kötelességem azon dolgozni, hogy Budapesten előbb-utóbb mindenki felismerje, nem lehet ilyen ostobán élni. Hatalomban vagy kívül a hatalmon. Senkit sem menthetünk fel a neki jutó vagy rámért felelősség terhe alól.
origo.hu
Újra kellett éleszteni egy ötéves kisfiút, BMW tarolta le a család autóját Alsónémediben
