Liszt Anna, az édesanya gyakran mesélt e jóslatról a fiúnak, akit 1811. október 22-én világra hozott. A sokat betegeskedő, gyönge gyermek személyiségfejlődését aligha hagyta érintetlenül ez a különös történet, annál is inkább, mert miként Isten jósága és könyörülete, minden égi elrendelés is magától értetődő volt számára. Valóság, akár a szülőföldjén színes csoportokban vonuló vándorcigányok világa.
Liszt Ferenc életrajzírói szerint két meghatározó gyermekkori élményét, a vallást és a cigányságot a zeneszerző soha nem feledte; misztikus hajlamát, istenhitét, valamint a függetlenségükért, ösztönös tehetségükért csodált cigányság iránti rokonszenvét a világhír csúcsain is megőrizte. Mi több, életfilozófiájának alapjává tette. Kapott is érte szitkot és gúnyt eleget. Félig cigány, félig franciskánus – szülőfalujában még 2007-ben is így hirdették azt a koncertsorozatot, amely a Raidingtól (azaz Doborjántól) Bayreuthig ívelő életút főbb állomásait kívánta megidézni. Magánéletének kutatói pedig mind a mai napig szívesen emlegetik Liszt Ferenc hercegi, grófi kedveseinek azokat az elbocsátó szép üzeneteit, amelyekből a „szőke cigány” kitétel szinte sosem hiányzott.
A kártékony frázis egyébként – amely Liszt Ferenc kétfajta vonzalmát: a kulturális identitásukat sértetlenül őrző cigányok iránti érdeklődését és az Isten szolgálatára szegődő egyházi emberek iránti tiszteletét is jelzi, és amelyet kritikusai, mint egymást eleve kizáró tulajdonságokat, fegyverként használtak ellene – magától Liszt Ferenctől származik. Egy 1856 augusztusában Pesten írt levelében olvasható: „Németül elég jól jellemezhető vagyok: Zu einer Hälfte Zigeuner, zu andern Franziskaner.” Se többet, se kevesebbet nem akart e tréfás fordulattal a címzett tudtára adni, csak azt, hogy mivel telnek magyarországi napjai. Ez volt az az időszak az életében, amikor javában folytak Esztergomi miséjének a próbái, s a próbák szünetében el-elment cigányzenét hallgatni. Mint Farkas Józsit 1846-ban az Angol Királynőhöz címzett szállóban, Pócsi Lacit Kolozsváron vagy korábban Bihari Jánost, ahol csak elérte a még ifjú zongoravirtuóz.
A felnőtt, az ünnepelt Liszt Ferenc hazatéréseinek, 1839-es, ’46-os, de talán még az ’56-os, ’58-as útjainak is két fénypontja volt az, hogy újra találkozhatott a magyarországi cigányokkal és zenéjükkel, valamint hogy meglátogathatta a pesti ferenceseket, akiknek a kolostorába 1823-ban még az édesapja vitte el. A rendfőnök, Wagner Kapisztrán, Liszt Ádám barátja és egykori novíciustársa mint kedves rokont, úgy fogadta a világhírű gyermeket. És Liszt Ferencnek, miután a kolostor kapuján kilépett – úgy tűnik –, a Doborjánban kapott eszmények és élmények kezdték el irányítani a lépteit. Ahogyan kiváló életrajzírója, Alan Walker állítja, „a gyermek a felnőtt férfi atyja” lett. Kamaszkori vágya, amely hirtelen árvaságában, apja halála után kínozta, hogy „szentként szeretne élni, vértanúként meghalni”, Magyarországon megvalósítható életprogramként éledt újjá benne. Szülőföldjén döbbent rá, hogy a művészsors vállalása „nem akadálya az üdvözülésnek”. Az pedig, amit a cigányok iránti fokozott érdeklődése révén felismert – hogy tudniillik a muzsika természeti erő, a muzikalitás pedig nem a civilizáció adománya, hanem velünk született képesség, mint a lélegzés –, odáig vitte, hogy bátran megvallja, sőt hirdesse: a zene Isten adománya, Isten hangja, s a muzsikusnak méltónak kell lennie a feladatra, hogy ezt közvetítse. „Először az embernek kell naggyá nőnie, csak azután válhat belőle művész” – írta Liszt Ferenc, és a maga módján mindent elkövetett, hogy e „szent elrendelésnek” megfeleljen. A cigányokról írt, ezerszer elátkozott és félremagyarázott, de csak elvétve olvasott könyvének is ez lett a központi gondolata.
Liszt Ferencnek a cigányok iránti különös figyelme jelentős zeneszerzői „következményekkel” járt: megírta a cigányoktól hallott muzsikán alapuló Magyar Dallok című sorozatát. Ezek átdolgozott változatát pedig – a cigányzene két fő elemét, a „lassút” és a „frisset” megőrizve – az 1850-es évek elején Magyar Rhapsodiák címmel jelentette meg. Mivel ő maga is úgy gondolta, hogy előtte még senki nem fordult a cigányokhoz oly merészen, és senki nem használt oly nagy mértékben népi zenei anyagot, mint ő, elhatározta, hogy írásban is megmagyarázza a műveit.
A Magyar Rhapsodiák „bevezetőjének” szánt tanulmánya először franciául jelent meg könyv alakban 1859-ben, két évvel később magyarul. Az 1861-ben napvilágot látott magyar kiadvány hasonmása 2004-ben a Magyar Roma Történeti Könyvtár második köteteként került a könyvesboltokba, a közbülső száznegyvenhárom esztendőben úgy citálták-cibálták Liszt Ferenc szövegét, hogy az bizony nemigen volt, nem is lehetett bírálóinak a keze közelében. A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon című könyvecskének egyébként már a legelső kritikusa, a szerény képességű zeneszerző, Simonffy Kálmán is úgy ugatta a szerzőt, hogy a „röpiratot” saját állítása szerint nem is olvasta. A Pesti Naplóban közreadott vád Liszt Ferenc hazafiatlanságáról rettenetes hatást keltett: Tisza Kálmán, aki persze Liszt Ferenc munkáját szintén nem olvasta, miniszterelnökként is erre hivatkozott az Országházban, amikor Liszt Ferenc hamvainak a hazahozataláról szavaztak a parlamenti képviselők. Így eshetett meg az a szégyen, hogy a bosszúszomjas Simonffynak (akit, amikor magyar Schubertként mutatták be Liszt Ferencnek, a szellemes tréfák virtuóza így szerelt le: akkor a németek meg elmondhatják, hogy Schubert az ő német Simonffyjuk), a rosszul tájékoztatott miniszterelnöknek és a szűk látókörű képviselői testületnek „köszönhetően” a nemzeti hovatartozását mindig büszkén vállaló, hazáját minden időben nagyvonalúan támogató Liszt Ferenc mind a mai napig idegen földben, Wagner árnyékában nyugszik.
A magyarországi cigány zenéről írt eredeti könyvecskének csakugyan van egy alapvető félrefogása. (A bővített változatnak több is.) És ez a magyar és a cigány zene összekeverése. A jóhiszemű, XX. századi népzenei ismeretekkel – érthető módon – fel nem vértezett Liszt Ferencnek ugyanis, miközben a cigányoktól hallott dallamokat átdolgozta – például a Magasan repül a daru, szépen szól kezdetű népies dalt a Tizennegyedik rapszódiában –, szilárd meggyőződésévé vált, s ezt írásban is rögzítette, hogy ezek az elszórt dallamok egy nagy egésznek a tévelygő, repdeső, csapongó részei; hogy „egy harmonikus egész helyreállítására nézve minden föltételnek tökéletesen megfelelnek”. Azaz, ahogy a görög vándorénekesek epikus költeményekben örökítették meg népük tetteit, a magyarországi cigányoktól átvett zenei anyag segítségével akár zenei népeposz rekonstruálására is vállalkozhat a Magyar Rhapsodiák komponistája. Nagyszerű zeneszerzői programot vállalt Liszt Ferenc, amikor gondolatmenetében idáig eljutott. „Csak” a kiindulópontja volt hibás: nem tudta, hogy az a zene, amelyet a cigányoktól hallott, a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozott. Ma már, Bartók és Kodály gyűjtőútjait ismervén, tudni lehet, hogy volt azok között eredeti népdal, népszerű műdal is, műkedvelő köznemesek szerzeménye, csárdás, verbunkos – csakhogy a cigányzenekarok rögtönzései sokszor eltüntették azokat az alapvető különbségeket, amelyeket a felkészült kutatók ma már számon tartanak.
Jellemző s érthető is, hogy cigányokról írt könyvecskéje miatt a tájékozatlanok, a kispályás akarnokok és a szerény képességűek által megkövezett Liszt Ferencet évtizedekkel a messze hangzó „czigányos” botrány után éppen Bartók Béla vette védelmébe. Közérthetően, szellemesen. „A magyarok azért háborodtak fel, mert arról, amit a magyarok cigányzenének neveznek, Liszt Ferenc azt merészelte állítani, hogy az csakugyan cigány zene” – írta. Bartók szerint tiszteletet parancsol Liszt Ferenc bátorsága, amellyel jóhiszemű, bár téves véleményét kimondta. Mi viszont – így summázta a nagy előd kínos történetét a zeneszerzőként, zongoraművészként, tanárként, de talán még a népzene szerelmetes híveként is egyedül Liszt Ferenchez mérhető Bartók – elmulasztottuk az igazság útja felé terelni, holott az kéznyújtásnyira volt előttünk, saját falvainkban.
A cigányokról és a magyarországi cigányzenéről szóló könyvecske átdolgozott kiadása körüli botrányt azonban, amely az 1880-as évek Európáját foglalkoztatta, 1911-ben, Liszt Ferenc centenáriumán egy hercegnő simította el. Marie Hohenlohe, Liszt Ferenc korábbi élettársának, Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnének a leánya. Liszt Ferencnek, szegénynek, mindig is sok baja volt az „írástudó asszonynéppel”. Gyermekeinek anyja, Marie d’Agoult, miután útjaik különváltak, Nélida című kulcsregényében próbálta tönkretenni az Európa-szerte ünnepelt férfiút. A magát kozák grófnőnek kiadó, de se nem kozák, se nem grófnő lengyel Olga Zielinska kitalált történetek sorozatában igyekezett nevetségessé tenni azt a híres embert, akit öngyilkossági kísérleteivel zsarolt. Carolyne, aki több mint egy évtizeden át Liszt Ferenc társa volt, és csaknem a felesége lett, „megtoldta” a szeretett (?) férfi írásait. A korrektúrapéldány áttekintése címén olyan, a cigányokat és a zsidókat összehasonlító „ballasztokat” helyezett el az eredeti szövegben, amelyeken okkal háborodott fel minden józan ítéletű ember. Talán nem is tudta, hogy milyen gonosz tréfát űzött a gyanútlan Liszttel, írta Liszt Ferenc hívének, Zichy Gézának Marie, amikor anyja „nehezékeit” az eredeti szövegből eltávolította.
Okkal, joggal kérdezheti a XXI. század öntudatos embere, vajon mi késztette az Európa-szerte ünnepelt Liszt Ferencet arra, hogy azt a sok alantas akciót, megaláztatást, amelyet közvetlen környezete életveszélyes lövedékként irányított feléje, szótlanul viselje? A választ e felvetésre a „félig franciskánus” Liszt Ferenc személyisége adja meg. Az a már idézett alapelve, hogy először az embernek kell naggyá nőnie, csak azután válhat belőle művész.
Az önnevelés magasiskoláját kijárva próbálta Liszt Ferenc a szeretet krisztusi törvényét mindennapjai mozgatórugójává tenni. Mindenkin segített, aki a támogatását kérte, s azokon is, akiknek a gondjairól csak az újsághasábokról értesült. Így jutott el 1839-ben az árvíz sújtotta Magyarországra, s így 1886-ban Bayreuthba, betegen, hogy az anyagi gondokkal viaskodó Wagner-fesztivál érdekében a puszta jelenlétével is diplomáciai szolgálatot teljesítsen. A protestáns Bayreuth persze nemigen értette és értékelte a „félig franciskánus” Liszt Ferenc áldozatvállalását, mint ahogy a protestáns Weimar is csak élcelődött, amikor a pesti lapokból arról értesült, hogy Liszt Ferencet 1857-ben confraterként felvették Szent Ferenc rendjébe. Nem tudták, de talán nem is akarták tudni, hogy ezt a címet világi katolikusok ezrei viselték szerte a földgolyón. Olyan férfiak és nők, akik egymásnak és az emberiségnek lettek testvérei, akik mindennapi életük alapjául Szent Ferenc elveit választották és gyakorolták. A hitelrontáshoz azonban az is elegendőnek bizonyult, hogy szarkasztikus megjegyzésekkel illették a „Wittgenstein hercegné karmai elől Szent Ferenc oltalmába menekülő” Liszt Ferencet. Nyolc évvel később, amikor a nagy Liszt Ferencből „felolvasó s oltárszolga” lett, döntését „egy elsőrangú cirkuszi mutatványos ragyogó alakításaként” értelmezték az érzéketlenek. Wagner meg, a sokszorosan hűtlen jó barát azon töprengett, milyen hatalmas bűnöket követhetett el Liszt Ferenc, amelyeket csak így lehet lemosni. A történész Gregorovius pedig, amikor Rómában Liszt Ferenccel összefutott, így összegezte a reverendás aggastyán láttán támadt gondolatait: abbénak álcázott Mephistopheles! Így végzi hát Don Juan?
Persze mind Pesten, mind Rómában szép számban akadtak olyanok is, akik a reggeli templomi áhítatot soha el nem mulasztó Liszt Ferencet is tisztelték – a ferencesek pesti templomában emléktábla jelzi azt a padot, ahol a zeneszerző imádkozott –, és a római Santa Francesca Romana kolostor lakóját is értették, értékelték. Longfellow, a legnépszerűbb amerikai költő, amikor az abbét a régi klastrom bejáratánál megpillantotta, a nem mindennapi jelenség láttán csak annyit tudott festő barátjának odasúgni: Mr. Healy, ezt le kell festenie nekem! És George Healy megfestette a kolostorlakó Liszt Ferencet. Hogy a „félig cigány” Liszt Ferencet melyik róla készült portré örökíti meg a leghitelesebben, nem tudom. De azt igen, hogy Healy 1869-es olajfestménye az istenhívő művészt mutatja meg.
origo.hu
Menczer Tamás: Petinek lenne két üzenetem - videó
