Csak baracklekvárt nem nyalogatott a trubadúrokat hallgató Oroszlánszívű Richárd

Ami a magyaroknak a Dunakanyar, az Ausztriának Wachau. Nem először és vélhetően nem is utoljára tértem vissza ebbe a régióba, ahol a bor, a szőlő és a kajszibaracklekvár az uralkodó. Meg a hegyek között kanyargó Duna, amely méltóságteljesen hömpölyög a melki apátság előtt. Három nap esőben, olykor viharos szélben, máskor tűző napsütésben Ausztria egyik legszebb régiójában. Ez Wachau.

Dürnstein vára, ahol Oroszlánszívű Richárd is fogságba esett Fotó: MANFRED KOSTNER Forrás: mauritius images

Melk apátsága szokatlan nézetből. Fotó: Lantos Gábor

Soha nem csal meg a Wienerschnitzel

Itt még nem tartottam, egyelőre Krems vasútállomásán egy fal mellett lapulva vártam az eső végét. A helyzet reménytelennek tűnt, a szél is rendesen szaggatta a fák leveleit. Elvetemült kerékpáros turisták latolgatták egymás között, hogy akkor most mi legyen. Mivel sok választásuk sem nekik, sem nekem nem volt, nekilódultam. A kremsi főutca olyan, mint az összes többi osztrák óvárosi sétálóutca: tele boltokkal és éttermekkel. Jócskán benne voltam már a délutánban, az egyik betérő olyan, mint a másik, választhattam kedvemre. Ausztria e szempontból is megbízható: gasztronómiai csodákat itt ne várjon az ember, de a Wienerschnitzel (bécsi szelet, leánykori nevén rántott hús) vagy a palacsintatésztával megbolondított húsleves tényleg hibátlan. Megbízható, és semmi fakszni. Olykor ez utóbbi tényleg nem szükséges.

Mire az ebéd elfogyott, az eső is elállt, néhány perccel később pedig már a nyakam égette a felhők mögül kibújó nap. Irány a kikötő – természetesen gyalog. 

Mint megtudtam, Krems belvárosának főutcája, az Obere Landstrasse egész Alsó-Ausztria legnépszerűbb sétálóutcája lett egy szavazáson.

A kremsiek nagyon büszkék erre az amúgy sokat nem jelentő címre, de legyünk mi is büszkék, hogy itt koptathatjuk cipőnkkel a köveket. Fejem felett egy tájépítész hatalmas virággömbjei díszelegtek, nagy kézügyesség, de kevesebb fantázia kellett a megvalósításhoz. Három fertályóra múlva már a kikötőben voltam, s izgatottan vártam a Melk felé induló hajó érkezését. 

Wachau hajóinak egyike, az utazók kedvencei. Fotó: Lantos Gábor

Tán a rossz idő (dehogy rossz), tán valami más miatt, de meglepően kevesen voltak azon a hajón, amely késő délután indult el a folyásiránnyal szemben. A várost elhagyva hamar a külső fedélzetre ragasztott a táj megkapó szépsége, a zöldellő domboldalak és a magasra felfuttatott szőlőtőkék látványa. Utóbbi akár a bal, akár a jobb parton is az uralkodó, s csak a közte futó barna vonat (a Wachaubahn) éles sípolása, a kerekek csattogása csempészett némi zajt az amúgy hibátlan délutánba.

 

Rengeteg ablak a melki apátságon

Lassan, talán túlságosan is lassan csorgott Melk felé a hajó. A pincérek megpróbáltak valami érdeklődést rajzolni saját arcukra, nem csodálom, hogy nehezen ment, ők ezt minden nap láthatják. Pár, a magyar kártyáról ideugrott, stüszi vadász öltözetű jóember hangos borivása, az ehhez kapcsolódó elmaradhatatlan nevetés is zajt keltett a csendben, ám mindez nem volt zavaró.

Ha a magyar Dunakanyar szép, akkor Wachau is, de ennél messzebbre nem mennék, nem verseny ez, hanem Európa egyik legszebb tája. 

Nem sokkal később hajót kellett váltani, mert Spitzben az eddig felfelé úszó teknő visszafordult, miként a Melkből érkező is. A hajóváltás könnyen és gyorsan ment, még másfél óra, s feltűnt Melk apátsága, Ausztria egyik legjellegzetesebb épülete. Régen benne vagyunk már Wachauban, amely az UNESCO világörökségének egyik darabja. Ami az apátságot illeti: estébe hajlott az idő, mikor a hajó végre odasimult a stég mellé. Nehéz elhinni, hogy ezen a helyen több mint kilencszáz éve szerzetesek élnek. Az osztrák barokk építészet legnagyobb és leglátványosabb darabja ez, amelynek látványa megállásra késztet és tiszteletet parancsol. 

A hatalmas melki apátság egy másik nézetből. Fotó: Robert Harding Premium

Odabent egymás után gyúltak ki a fények, a szerzetesek,  ha az esti készülődésük közben kipillantottak az ablakon, csak néhány elázott, szélfútta utazót láttak, mert az eső közben újra átvette az uralmat a táj felett. Olvastam, hogy a monumentális épületnek 1365 ablaka van, ahogy azt is, hogy 2008-ban egy másik szavazáson 280 újságíró 109 történelmi épület közül ezt találta a legszebbnek a világon. Maradjunk annyiban, volt némi igazuk.

 

Gyönyörű helyen kanyarog a Wachaubahn

Az egyre szürkébb időben egy vidám néni által vezetett helyi busz vitt vissza Kremsbe, majd onnan a személyvonat Furthba. A fejem felett magasodó zöld dombon terpeszkedő másik apátság úgy illeszkedett Wachau tájképébe, mint a szőlő vagy a kajszibarack. Hivatalos neve is van: Göttweig bencés apátsága ez. 1083-ban alapították meg ezt a kolostort, majd 11 évvel később lett a helyi bencés rendé. Ma is az ő birtokukban van a 422 méter magas dombon fekvő csodás épület. Amely most a szürke felhők foglya lett – estétől reggelig. A másnapi ébredés után a pipáló hegyen (a felhők által birtokba vett magaslat úgy eregette ki magából a párát, mint öreg paraszt a pipájából a füstöt) alig-alig bukkantak elő a kolostor körvonalai. 

Bús, bánatos idő volt ez, a hol csak csepergő, hol pedig zuhogásra váltó esőben indultam meg újra Krems felé.

A Wachaubahnra, vagyis a környéken átsuhanó magánvasútra már korábban megvettem a napijegyet, a vagonban akkurátus kalauz mutatta meg az ülőhelyemet. 

A Wachaubahn szerelvénye elindult Krems felé. Fotó: Lantos Gábor

A Wachaubahn magánvasút, ahol semmilyen állami kedvezmény nem jár, aki erre felül, fizet, mint a katonatiszt. Nem véletlenül. A sín az ősi falazatok, a virágzó töltések s, ami a legfontosabb, a Duna mellett kanyarog. A panorámakocsik hatalmas ablakain át tárul mindaz elénk, ami miatt ide utaztunk. A Krems és Emmersdorf között fel s alá zakatoló szerelvénynek egyetlen hibája van: túl ritkán jár. 

A legviccesebb pontja pedig a Teufelsmauer alagút, amely 12,43 méter hosszú. 

Igen, ennyi, nem elírás, nem ámítás. Be is mondta a hangosbeszélő, hogy ez Ausztria legrövidebb vasúti alagútja. Viszont azt már nem meri bemondani, hogy a világ legrövidebbje, mert ebből olyan vita kerekedne, amelyre igazán semmi szükség. Maradjunk annyiban, hogy a klasszikus alagútformációnak megfelelő alagutak között ez tényleg unikum a világon.

 

Kővé vált nyulak a templom tetején

Amikor Spitzben elhagytam a vonatot, amikor a viharos szél szinte kitépte a kezemből az ernyőt, amikor az esőpermet az arcomba vágott, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vissza kellene ugrani az indulásra kész vonatra. Milyen jó, hogy nem tettem. A kilátástalan idő megint csak addig tartott, amíg el nem fogyott az erre a napra rendelt ebéd. Mert ezek után – szinte varázsütésre – egy láthatatlan művész kékre festette az eget, miközben a Duna partján gyalog indultam el. A távolban ugyanis már felsejlettek Wachau legrégebbi templomának körvonalai.  A St. Michael-templom egyik nevezetessége, hogy nyulak ülnek a tetején. 

Wachau egyik híres temploma St. Michaelben. Fotó: Lantos Gábor

A szóbeszéd azt tartja, hogy ezek Szent Mihály nyulai voltak. Ugyanakkor vannak olyanok, akik nem nyulat, hanem kutyát, szarvast, de még lovat is látnak bennük. Az egyik rege szerint egyszer olyan sok hó esett itt, hogy a nyulak a hómező tetején éppen a tetőn rohantak. 

Ám egyik pillanatról a másikra elolvadt a hó, a nyulak a tetőn ragadtak, majd kővé változtak. 

Egy másik monda szerint az egykori tetőfedőket Siebenhaasnak, azaz hét nyúlnak hívták, s így, szobrokba öntve akarták az emléküket az utókornak megőrizni. Van egy harmadik mese is. Ez azt mondja, hogy a templom építőjét Siebenrösslnek, azaz Hét kicsi lónak hívták. Ő írni ugyan nem tudott, de a hét kicsi lovat ábrázoló szobrocskákkal hagyta meg a nevét az utókornak. Bármelyik mese is az igaz (vagy egyik sem az), St. Michel temploma, az alatta folyó Duna és a túlpart magas hegyeinek látképe tényleg maga a csoda.

 

Dürnstein, ahol minden csecse és becse

Nem tisztünk a mesék szálait kibogozni, de az igen, hogy rögzítsük: Oroszlánszívű Richárd az ide nem messze fekvő Dürnstein várában raboskodott. Dürnstein a wachaui régió legszebb kisvárosa – ezt a címet büszkén viseli annak összes ódiumával és hátrányával együtt. Az itteni kisboltok árai igazodnak a település hírnevéhez: minden drága, minden csecse meg becse. 

Dürnstein városa a Dunáról nézve. Fotó: Lantos Gábor

Utazó legyen a talpán, aki a jellegzetes wachaui kajszilekvár látványának ellen tud állni. Én nem tudtam, sőt a kajsziból legyártott chutney-nak sem. Ennél nagyobb baj azonban ne érje az embert, ha Dürnsteinbe érkezik, ahol vár rá a kötelező feladat: a várhegy meghódítása és Oroszlánszívű Richárd emlékére pár könnycsepp elmorzsolása. 

 

Ki robbantotta fel Dürnstein várát?

Mindez 1192 és 1193 között történt. Mármint a raboskodás. A várat ezt megelőzően, 1140 és 1145 között építették fel. Szegény Oroszlánszívű éppen a harmadik keresztes hadjáratról tartott hazafelé, amikor nagy hibát követett el: nem volt hajlandó a zsákmányon osztozni V. Lipóttal, mi több, az osztrákok zászlóját is összeszaggatta, s a rúdra kitűzte saját lobogóját. Az osztrák herceg ezt már nem nézhette tétlenül, és a királyt a Dürnstein felett magasodó várba zárta. 

Miközben a fogoly király vélhetően halálra unta magát, trubadúrokat, azaz dalos embereket hallgatott, akik a világon keresztül-kasul utazgattak.

Köztük volt Oroszlánszívű Richárd hű udvari dalnoka, aki először nem ismerte meg az uralkodót, s csak akkor lett bizonyos abban, kinek énekelt, amikor a rab király folytatni tudta a trubadúr által elkezdett dalt. Nagy lett erre az öröm, meg persze V. Lipót is jól járt, mert kapott 150 ezer ezüst márkát, hogy ha lenne szíves, elengedhetné a királyt. 

Dürnstein vára, ahol Oroszlánszívű Richárd is raboskodott. Fotó: Lantos Gábor

Volt szíves. Nem úgy, mint a svédek, akik a harmincéves háború idején, pár évszázaddal később jártak erre. S ha már idevetette őket a sors meg a háború, fel is robbantották Dürnstein várát. Legalábbis ezt írta a vár tövében elhelyezett iránymutató tábla. Megint nem az a dolgom, hogy vitát nyissak, mert vannak olyan források, amelyek szerint a svédek csak a kapurendszert robbantották fel, a várat később maguk az osztrákok rombolták le. 

A XXI. századi turistáknak voltaképpen ez teljesen mindegy.

Ők akkor boldogok, ha felmásztak a várba, amelybe a városkából két út vezet. A könnyebbik sem éppen tüdő- és combizomkímélő, a nehezebbnek meg neve is van: Szamárlépcső. A meredek kaptató tényleg megér mindent, mert a várból elénk táruló látvány, a Dürnstein alatt kanyargó Duna és a rajta forgolódó hajók tényleg mesés képpel ajándékozzák meg az utazót. 

Dürnstein, a Duna és a forgolódó hajók – búcsú Wachautól. Fotó: Lantos Gábor

Ez a látkép volt az, ami a búcsút is jelentette Wachautól. Ettől a Budapesttől alig négyórányira fekvő, tényleg megkapóan szép régiótól. Ajánlom mindenkinek, de igazán azoknak, akik a mi Dunakanyarunk megismerésén már túl vannak. Ha pedig azt kérdeznék tőlem, melyik a szebb, nos, ebben a versenyben nem hirdethetek mást, csakis döntetlent.