A Vörös Hadsereg marsallja a jurtákat is szigorúan nézi

Ahol Zsukov marsall szigorú tekintetétől mindenki megretten. Ahol a belvárosi jurták és az égimeszelő felhőkarcolók kéz a kézben járnak. Ahol a világ legnagyobb lovas szobra körül már luxusjurtákat kellett építeni, mert a modern kori tömegturizmusnak erre volt igénye. Villanások, érzések a világ egyik legellentmondásosabb országából, s annak különös fővárosából. Ez Mongólia és Ulánbátor. Mongol riportsorozatunk újabb része.

Zsukov marsall szobra Ulánbátor egyik nevezetessége Fotó: Lantos Gábor

A puszta közepén áll a világ legnagyobb lovas szobra

Legfeljebb azon, hogy miért itt, a puszta közepén emelték ezt a tényleg monumentális alkotást. Neve is van a helynek: Tsonjin Boldog. Boldog, ki itt lehet – viccelődhetnék, de tényleg elkap valami jó érzés. 

Tsonjin Boldog az a terület, ahol Dzsingisz kán elhagyta világhódító ostorát. A kilátóról messzire száll a tekintet. Van itt ló, teve, puszta és jurta. 

Akarom mondani, luxusjurta a pénzes látogatóknak, kik 150 dollárért hajthatják álomra a fejüket a kerek építményben. Akik lent vannak a völgyben, felfelé néznek, hogy az agyuk elraktározza az élményt: éppen a világ legnagyobb lovas szobrát bámulják.

Dzsingisz kán a felhők alatt lovagol. A szerző felvétele

Pedig ez a szobor nem szép. Egy óriási fémkolosszus, de ezt senki sem meri megmondani az áhítatba eső mongoloknak. Így aztán tényleg mindenki csendes visszafogottsággal nyomkodta a fényképezőt vagy a telefonokat. Lent, az épületben meg ott van velünk Dzsingisz kán csizmája, illetve legendás ostora. Nem beszélve a kihagyhatatlan ajándékboltokról, ahol boldog-boldogtalan úgy vásárol, mintha nem lenne holnap. 

Az egyik legnépszerűbb termék a teveszőrből készített zokni.

Állítólag mínusz 40 fokon is melegen tartja a lábakat. A mongolok már csak tudják, nekik a mínusz 40 olyan, mint nekünk a mínusz 4. Mégsem kiált senki Armageddont, mikor a Szibériából érkező fagyos levegő hónapokra beteríti egész Mongóliát. 

Tevegelés: csak a bolondoknak éri meg

A szobor körül fél óra alatt akkorára nőtt a tömeg, hogy moccanni sem lehetett. A mongoloknak ez a hely olyan, mint nekünk Szentendre: minden külföldi látogatót ide cipelnek. A buszok öntik ki magukból az embereket, akik úgy rohannak előre, mintha a fémbe öntött kán éppen menni készülne. A XXI. századi tömegturizmus azonban nemcsak itt, hanem egy másik szent helyen, az ide órányi autózásra lévő Teknős-sziklánál is mindent letarol.

Ha magyaros történettel kezdtem, akkor mongolossal folytatom. A Gorkhi-Terelj Nemzeti Parkban lévő, valóban egy óriásteknősre hajazó gránitképződmény tövében ló és tevehajcsárok ülnek a porban. Szerencsétlen tevék orrát kötőtűvel szúrták át, állítólag ennek az állatnak ott van a legérzékenyebb pontja. 

Épp ezért úgy lehet a leghatásosabban megfegyelmezni őket, hogy a tűre erősített kötéllel rángatják a fejüket, ha nem azt teszik, amit a hajcsárok elképzelnek.

S mit óhajtanak a hajcsárok? Elsősorban pénzt. Jó sokat. Másodsorban, hogy a tevék (és a lovak) fegyelmezetten sétáljanak fel és alá, hátukon a turistákkal. Óriási üzlet ez. Mert azt valóban kiírták, hogy tevegelés a Teknős-szikla alatt, csak azt nem, hogy ez az egész nem tart tovább negyedóránál. Hét és fél perc előre, hét és fél perc vissza. Fejenként 50 dollár. Amerikai dollár. De mongol pénzt is szívesen fogadnak. Visszajáró nincs, legfeljebb visszajáró turista, aki beleszeret ebbe a vidékbe. 

A tűvel átszúrt teveorrok, mögöttük a Teknős-szikla. A szerző felvétele

Van ennek a sziklának egy másik neve is, bár ezt kevesebben ismerik. Az Ezüst-szikla elnevezés onnan ered, hogy a legenda szerint Galdan Boshigt kán a szikla repedései közé ezüstöt rejtett el. Ennek azonban semmi nyomát nem találta meg senki. Ám Mongólia tényleg a legendák földje: itt elég kitalálni egy jó sztorit, amely aztán hosszú évszázadokon át kitörölhetetlen nyomot hagy az emberek agyában.

Ahol a felhőkarcolók és jurták kéz a kézben járnak

Van itt más is, amit nehezen lehet megváltoztatni. Ehhez azonban már vissza kell térni a tényleg dinamikusan fejlődő Ulánbátorba. Ez a világ egyetlen olyan fővárosa, ahol az egek felé nyújtózó, belvárosi felhőkarcolók és a jurták békésen megférnek egymás mellett. Az előbbiben nem sok érdekesség van, de az, hogy 

a város közepén tényleg találunk olyan utcákat, amelyben még mindig több a jurta, mint a ház, elgondolkodásra készteti az embert. 

Nem arról van szó tehát, hogy Ulánbátor külvárosában kell ezeket a jurtákat keresni. Ott is vannak persze szép számmal. De a belső részeken lévők tényleg mindentől elütnek. Jártam olyan utcában, ahol százméteres távolságon belül az egyik telken csinos villa terpeszkedett, a másikon meg egy szakadt jurtát tépett a szél. Felfoghatatlan. Miközben Ulánbátorban gomba módra nőnek ki a földből a lakótelepi épületek, az emberek egy része nem szívesen hagyná ott kedvenc jurtáját. A város vezetése igyekszik meggyőzni őket, hogy jobb életük lenne a sokemeletes toronyházban, de az ott lakókat nehezen lehet kimozdítani speciális komfortzónájukból. Aki egyszer vidékről megérkezett Mongólia fővárosába, s letette a jurtát, nem szívesen vág bele egy toronyházas kalandba.

Ulánbátor: belvárosi jurták és a magas szállodaépület. A szerző felvétele

Ez valahol érthető. Az ország lakosságának edukációs hiányossága itt ütközik ki a leginkább. Mert a vidéki Mongólia számunkra tényleg olyan elképzelhetetlen életstílust kínál az ott élőknek, hogy ahhoz képest már egy Ulánbátorba cipelt jurta is maga a mennyország. Legalábbis ezt tudtam meg, amikor beszélgetésbe elegyedtem az egyik belvárosi jurtalakóval. A mit csinál itt minden nap kérdésre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta: a Fekete piacra megy.

A Fekete piac az igazi mongol zsibvásár

A Fekete piac (Narantuul market) Ulánbátor egyik kihagyhatatlan látványossága. Pedig ez nem más, mint egy hatalmas területen fekvő zsibvásár. 

Tényleg az, mert az itt árult termékek háromnegyede nem más, mint haszontalan műanyag. 

Ennek ellenére mégis van valami, ami megfogja a látogatót, ki belép erre a piacra. Az érzések mindenkiből mást csalnak elő. Nekem az tűnt fel, hogy mennyire magányosok azok az árusok, akik kora reggel egy konténerből rángatják elő portékájukat, hogy a piac zárásakor csalódottan dobáljanak vissza mindent oda. 

Életkép az ulánbátori Fekete piacról. A szerző felvétele

Mert ez a nap is elment, ma sem kellett senkinek a rózsaszín műanyag bili, meg a semmit sem érő, filléres csecsebecse. Bezzeg a mellettem lévő két bőrövet is eladott. Tán ez járt az ember fejében, miközben dühösen dobálta vissza saját árukészletét a konténerbe. Amúgy megnéztem az öveket. Tényleg bőrből készültek, míves darabok voltak. Mert a fekete piacon ilyen is van. 

Csak meg kell találni a sok haszontalan bóvli között megbúvó igazi értékeket.

Mégis, Ulánbátor lakosságának a jó része ide jár vásárolni. Az ok rémségesen egyszerű: ezt tudják megfizetni. A plázák meg konganak az ürességtől, ahol pár lődörgő ember akár 50 ezer forintért is vehet egy-egy márkás tornapcipőt, hogy az ékszerekről és egyéb luxustermékekről ne is beszéljünk.

Zsukov marsall tekintetétől mindenki megretten

Nagy a kontraszt, de Ulánbátor a világ egyik legellentmondásosabb városa. Megérteni, megfejteni nem egyszerű. A város, ahol a szovjet Vörös Hadsereg egykori marsalljának, Zsukovnak a szobra még mindig áll. Hogy hol van Leniné? Azt elvitték innen. Lebontották, nem kérnek belőle. Maradt Zsukov, akinek szigorú, kőbe vésett tekintetétől a harcedzett turista is vigyázzállásba mered.