„Gábor Lantos?” A csendbe belehasít a szép kiejtéssel előadott kérdés. Itt egy ember, akinek nincs semmi papír a kezében, mégis a nevemen szólít. Még 24 órája sem vagyok Mongólia fővárosában, Ulánbátorban, de máris egyik meglepetés ér a másik után. Az első, mondjuk, mellbe vágott: olyan drága helyről van szó, hogy az hihetetlen. Ha azt mondom, hogy Ulánbátor nagy bevásárlóközpontjaiban norvég vagy japán árakkal operálnak, semmit sem mondtam.
Ulánbátor: magyaros megoldások a mongol pusztában
Erre majd még visszatérek, de ez a sztori magyarosan folytatódik. Ez a férfi, aki a nevemen szólított, aki civilben kétdiplomás politológus és újságíró,
csekélyke havi jövedelmét azzal egészíti ki, hogy a hét utolsó napjain turistákat cipel mindenhova.
Mi most épp Mongólia legnépszerűbb és leglátogatottabb helyére, a Dzsingisz kán szoborhoz hajtunk. Lépésben, mert a mongol főváros állandó csúcsforgalma nem enged meg mást.
Magyaros folytatást ígértem. Emberem, aki rajtam kívül két megszeppent japán látogatót is a kocsijába ültetett, most azt magyarázza, hogy a szobor környékén jelenleg áramszünet van. Ami azt jelenti, hogy a monumentális alkotás tövében csak gyűlik és gyűlik a tömeg, de nem tud felmenni, mert a helyiek minden lezártak. Áram nélkül a lift sem megy, és jegyet sem lehet kiadni a pénztárban. „Ez a mi szerencsénk” – csippentett a szemével a kocsit egyre jobban hajszoló, a fővárost elhagyó, az út menti gödröket ügyesen kikerülő mongol ember. Aztán elmondja, hogy van ott neki egy jó ismerőse, azzal majd megbeszéli, hogy mi legyünk az elsők, akik mindenkit megelőzve felvágtatnak a szobor köré épített kilátó tetejére. Lesz öt percünk, amikor senki nem akarja a sarkunkat letaposni, remek fotókat lehet készíteni.
Hittem is meg nem is a dolgot, de végül minden úgy történt, ahogy azt alkalmi gardírozóm elképzelte. A szoborhoz érkezve azonnal egy esküvőbe botlottunk.
Vasárnap reggel 9 óra sem volt még, de a menyasszony már olyan fáradtnak tűnt, mintha legalábbis az aranylakodalmára készülne.
Mi a fal mellett osonva követtük vezetőnket, aki tényleg mindent elintézett. Még néhány perc, s magunkra maradtunk Mongólia egykori világhódítójának társaságában. Akarom mondani, négyen voltunk: a boldog mongol, akinek összejött a mesterterv, a két csodálkozó japán meg a magyar, aki semmin sem csodálkozott.
