Neoliberális rémálom

Kísértet járja be Európát. Ezúttal nem a kommunizmus, hanem a neoliberális megszorítások kísértete. Szinte nincs olyan főváros Európában, ahol a szakszervezetek és más civil szervezetek ne tüntetnének a soron következő megszorítások ellen. A neoliberális narratíva szerint a kormányok túl sokat költenek egészségügyre, nyugdíjra, oktatásra, szociális célokra, ezért ezeket le kell faragni, míg a gazdaság fellendítése érdekében csökkenteni kell a gazdagok adóját, mert akkor ösztönözve érzik magukat, hogy többet termeljenek, és ennek nyomán fellendül a gazdaság, s az adóbevételek is növekednek. Ez a Samuelson-féle közgazdasági tankönyvből jól ismert kínálat oldali közgazdaságtan. Ronald Reagan próbálta ki először a gyakorlatban, elindítva Amerikát a megállíthatatlan eladósodás útján.
Az európai országok eladósodása azonban nem annyira a kínálatoldali közgazdasági elvekhez, mint inkább a pénzügyi deregulációhoz és az annak nyomán kialakult mérhetetlen spekulációhoz kapcsolható. A 2003–2009-es időszakban, amelyre a Világbank jóvoltából minden uniós országra van adatunk, az unió egészének adóssága euróban kifejezve 60 százalékkal növekedett, míg a GDP legfeljebb 20 százalékkal lett több, tehát az egész térség GDP-hez viszonyított adóssága jelentősen növekedett. Ezen belül azonban számottevő különbség van a centrumországok és a periféria között. Míg Németországban, Angliában, Hollandiában legfeljebb másfélszeresére nőtt az adósság az említett hat év alatt, Magyarországon, Lettországban, Litvániában, Észtországban, Szlovéniában, Bulgáriában megháromszorozódott. A most a támadások kereszttüzében lévő Görögországban a külső adósság „mindössze” a duplájára nőtt.
Ha csak egy vagy két ország adósodik el, joggal lehetne kijelenteni, hogy az ő hibájuk (lusták, túlköltekezők, a lehetőségeiken túl élnek stb.), de a statisztikai adatok világosan jelzik, hogy az unió gyengén fejlett, periférikus országai adósodtak el, tehát nem az egyes országokban, hanem magában a rendszerben van a hiba. Sőt, az Eurostat fizetésimérleg-adataiból azt is lehet tudni, hogy ez a periféria évi mintegy 100 milliárd eurót, az unió teljes költségvetésével majdnem azonos összeget fizet kamat és repatriált tőkejövedelem formájában a centrumországoknak, mindenekelőtt Németországnak. Ezek az egyensúlytalanságok az áruk és a tőke szabad áramlásának uniós elveiből következnek, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fejlett országok elfoglalták a fejletlenebbek piacait, és innen ered az utóbbiak fizetésimérleg-hiánya és az adósság felhalmozódása, amit – a fizetésképtelenség növekvő veszélye miatt – csak egyre magasabb kamatlábak mellett tudnak refinanszírozni, ami tovább növeli az adott országok adósságát.
Ezt a problémát költségvetési megszorításokkal megoldani nem lehet és az Európai Bizottság által erőltetett megszorításoknak csak az lehet az eredménye, hogy ezekben az országokban „szélsőséges”, vagyis az ország kiszipolyozását tovább már tűrni nem akaró pártok jutnak hatalomra, ami előbb az eurózóna, majd az egész unió felbomlásához vezethet. Ez a véleménye Charles Kupchannak, a Georgetown University professzorának is, aki a The Washington Postban megjelent cikkében azt írja, hogy az Európai Unió haldoklik, „nem hirtelen halála lesz, hanem lassú, de erőteljes, egyszer csak átnézünk az óceánon, és azt látjuk, hogy az az Európai Unió, amelynek léte több mint ötven évig oly biztosnak látszott, nincs többé”. Talán még nem késő e folyamatot megállítani, de ehhez az unió vezetőinek fel kell ismernie, hogy a neoliberális elvekre alapozott megszorítások nemcsak az eurózóna, de az unió létét is veszélyeztetik, az Európát bejáró kísértet rémálommá válhat.