A felsőoktatási rendszer gyökeres megújítása

Megújulási verseny van a világban. Azok az országok, amelyek képtelenek lesznek megújulni, vesztesei lesznek az átalakulásoknak. A megújulás azt jelenti, hogy új mércék alapján szervezzük meg az életünket, s nemcsak elindítjuk a folyamatokat, de képesek vagyunk végig is vinni azokat.
Egy nemzet sem lehet azonban versenyképes, ha nem tartja fontosnak az új elit kinevelésének kérdését. A nemzet teljesítőképessége függ ugyanis attól, hogy kik kerülnek ki az egyetemekről. A felsőoktatás jövőjéről szóló döntés tehát tulajdonképpen a nemzet jövőjéről való döntés. Csak egy megújított, világos elveken alapuló, a tehetségek előtt nyitott felsőoktatás képes elősegíteni egy egzisztenciálisan és szellemileg önálló nemzeti középosztály megteremtését és hozzájárulni egy felelősségteljes, a teljesítmény elvén alapuló tudáselit kiválasztásához.
Ezért van a szükség a magyar felsőoktatási rendszer gyökeres megújítására. A jelenlegi rendszer ugyanis nem elősegítője, hanem gátja Magyarország megújulásának.
Miért?
Azért, mert a jelenlegi felsőoktatási rendszerből hiányzik a vízió, s azért nincs világos vízió, mert rossz a kérdésfeltevés. A rossz kérdések és rossz válaszok mögött ugyanis egyértelműen az a húsz éve zajló politikai és szakmai vita húzódik meg, hogy az állami vagy a piaci felsőoktatás-e a hatékonyabb és versenyképesebb. Ennek az ördögi körnek volt a foglya a korábbi kormányzatok felsőoktatási politikája, ezért nem sikerült a folyamatokat nemhogy befejezni, de el sem kezdeni. Mintha senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az állam vagy piac vitája a rendszerváltást követő húsz évhez kapcsolódik. Vajon nem lehetséges, hogy ebben az ördögi körben keresendő a magyar felsőoktatási rendszer kálváriája?
Azért, mert az utóbbi húsz év azt is világossá tette, hogy a felsőoktatás torz struktúrája a jelenlegi formában az állam által nem finanszírozható tovább. A hallgatói létszám ugyan nőtt, de a képzések minősége visszaesett, az állam pedig képtelennek bizonyult az elégséges források biztosítására. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a radikális változások elkerülhetetlenek – ebben egyébként minden érdekelt egyetért –, amiket csak úgy lehet megtenni, ha az állam mint szabályozó részéről a jól átgondolt víziót kiegészíti a pénzügyi tervezhetőség.
Azért, mert az elmúlt évek tapasztalatai alapján állíthatjuk, hogy nem vagy csak korlátozottan jelenik meg a közösségi érdek a felsőoktatáson belül. Az állami felsőoktatási intézmények nem a nemzet versenyképességét, a közjót, hanem kizárólag egyéni életstratégiákat vagy vélt kisközösségi érdekeket szolgáltak – és azt is rosszul. A felsőoktatás képzésszerkezete így jelentős részben elvált az állami és a piaci igényektől.
Azért, mert a magyar felsőoktatási intézmények versenyképtelenek, minden nemzetközi összehasonlításban a rangsor végén kullognak. Miközben a különböző felmérések azt mutatják, hogy a magyar emberek találékonyak, kreatívak, a magyar szellem hozzáadott értéke a világ tudáspiacához kiemelkedő, ezt a magyar felsőoktatás nem képes tőkévé átalakítani és felerősíteni. Ennek egyik tragikus következményeként a magyar tehetséges fiatalok jelentős része elhagyja az országot, azaz a felsőoktatási rendszerünknek nincs nemzetmegtartó ereje.
Azért, mert gyenge az állam. Egyrészt, mert ugyan az állam adja a pénzt, de nincs valódi befolyása a felsőoktatásra nézve. Vagyis az állam képtelen tulajdonosi jogait gyakorolni a felsőoktatáson belül; mindezt felerősítette a közbeszédben a rosszul értelmezett egyetemi autonómiára történő állandó hivatkozás. Másrészt, a jelenlegi felsőoktatás világában nagyon erőteljes a különböző szakmai-politikai lobbik befolyása, ami, gyengítve a közérdeket, tulajdonképpen a Kádár-rendszer egyik utolsó bástyájává teszi ezeket. Ennek látható jeleként szinte minden karon, tanszéken megfigyelhető a múlt rendszer szocializációs mechanizmusa, avíttas értékelési és kiválasztási szisztémája, a kontraszelekció, az elöregedett oktatói gárda túlsúlya. A magyar felsőoktatási rendszer ma a privilégiumok világa.
Milyen legyen?
Egy olyan rendszerre van tehát szükség, amely a kormányzat által meghatározott vízió alapján átlép az állam-piac dichotómián; az állami finanszírozás szempontjából hosszú távon fenntartható, a költségvetési éveket nézve előre tervezhető és kiszámítható; az állami felsőoktatási intézményeket ismét visszakapcsolja az államháztartás valós és irányított rendszeréhez, szembemenve a helyi, partikuláris értéknek vélt érdekekkel; ezáltal javítja a felsőoktatás nemzetközi versenyképességét; a nemzeti érdek érvényesülését segíti elő, azaz hozzájárul egy egzisztenciálisan és szellemileg önálló, nemzeti középosztály megteremtéséhez, amely nem az államból él, ezzel is segítve egy új típusú elitváltást.
Mi a teendő?
A legfontosabb, hogy szükség van egy határozott vízióra arról, mi az egyetem.
Az egyetem természete szerint ugyanis egy konzervatív intézmény, ami agyon volt reformálva az elmúlt években, az összteljesítmény mégis egyre rosszabb lett. A folyamatos reformálás egyfelől teljesítmény nélküli eltömegesedéssel járt együtt, másfelől teljesen egalitárius volt, azt sugallva, mintha állampolgári jogként járna az egyetem, eltekintve a bemeneteli minőségi feltételektől és bizonyos költségek viselésétől.
Az új egyetemtől leginkább azt lehetne elvárni, hogy alkalmazkodjon egyfelől a munkaerő-piaci igényekhez, másfelől a nemzeti sikeresség követelményéhez. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a nemzet teljesítőképessége függ attól, hogy kik kerülnek ki az egyetemekről. Vagyis nem lehet a „mi az egyetem?” kérdését felvetni anélkül, hogy bele ne futnánk az új nemzeti elit kinevelésének problémájába. Az egyetem jövőjéről való döntés egyben arról is döntés, hogy kik lesznek az ország leendő szellemi, gazdasági, tudományos és politikai vezetői a különböző szinteken.
Hogyan lehet mindezt megtenni?
Erre a vízióra kell építkeznie a „hogyan?” problémája megoldásának:
Létre kellene hozni egy új struktúrát, a nemzeti felsőoktatás rendszerét. Ez tulajdonképpen a régi állami struktúra megszüntetését, ezáltal a magyar felsőoktatási rendszert fogságban tartó álvitából, az állami kontra magán dichotómiából való kilépést jelentené. Ez egy olyan nyitott rendszer lehetne, ami lehetővé tenné a korábbi állami, privát, határon túli, valamint egyházi felsőoktatási intézmények számára, hogy a nemzeti felsőoktatás rendszerének részévé váljanak. Ennek feltétele a kormány által felügyelt, egyéni és lobbiérdekektől mentes akkreditációnak való megfelelés, ami a minőségi szempontok mellett közösségi és financiális szempontokat is magában foglalhat. A másik feltétel az állam által meghatározott voucher, amivel a hallgató szabadon rendelkezhetne, és eldönthetné, hogy azt a nemzeti felsőoktatás rendszer melyik intézményéhez viszi. Valójában ez biztosítaná a valódi versenyképességet. Politikai döntést igényelne természetesen, hogy a voucher sávosan lenne-e kialakítva. Ez azt jelentené, hogy lenne tandíj, vagy százszázalékos finanszírozást társítanának az állam által előre meghatározott keretszámokhoz. Szükséges természetesen annak eldöntése is, hogy a voucherbe való bekerülés előfeltételeként a tanulmányi felvételi pontszámok mellett (minőségi elv érvényre juttatása) lehetőséget teremt-e az állam arra, hogy a szociális rászorultság elvét is figyelembe vegye (tehetséggondozási ösztöndíj). Mindez nem igényelné a jelenlegi bolognai szisztéma radikális átalakítását, kisebb korrekciók viszont elképzelhetők lennének.
A rendszerátalakításból egyértelműen következne, hogy a nemzeti felsőoktatás rendszeren kívüli intézmények nem kapnának állami támogatást, azaz a piac döntené el, hogy a jövőben is fenntarthatóvá válna-e az adott az intézmény, vagy a tulajdonosa – adott esetben akár az állam is – levonja a szükséges következtetéseket. Ennek ismeretében felesleges lenne a költségtérítéses létszámkeret adminisztratív csökkentése. Úgy véljük ugyanis, hogy a tanszabadság elvéből adódóan bárki tanulhasson, aki fizet érte.
Fontos: sem a versenyképesség, sem egy új elit kinevelése nem történhet meg anélkül, hogy az állam ne hozna létre úgynevezett elit egyetemeket. A kormány és a parlament lépései a közszolgálati egyetem mint elitképző intézet létrehozására pozitívnak tekinthetők. Ilyen, tudatos szándékkal létrehozott intézet nélkül nem vagy csak jóval lassabban történhet meg a közigazgatás és a közszolgálat megújítása.
Az általunk felvázolt koncepció természetesen szakmai, egzisztenciális és politikai érdekek sérelmével jár. A létező rossz rendszert ugyanakkor nem lehet konfliktusok nélkül átalakítani. Ezért szükséges az egyetemi autonómia áttekintése, ami világossá teszi, hogy az államnak mint tulajdonosnak jogai vannak a 1. a vezetőkiválasztás, 2. a szükségszerű szerkezetátalakítás, 3. a költségvetési források felelősségteljes kezelése és ellenőrzése, továbbá 4. az oktatói státusviszony meghatározása terén (ez azt is jelenti, hogy érvényesíteni kell a minőségi követelményeket az oktatókkal szemben is). Ezen kérdések eldöntésével azonban nemcsak érdeksérelmek, de érdekelőnyök is teremthetők. Létrehozható, illetve megtalálható az az átalakításban érdekelt kör (a minőségi oktatásban érdekelt egyetemi vezetés és professzori kar, a közép- és fiatal generáció, az újonnan belépő hallgatók stb.), amely a változtatás nyertese lehet, és amely révén maga az átalakítás is sikeressé tehető.

A szerzők a Századvég Alapítvány szakértői