Akácfa mint közellenség

Tiszta őrület, hogy a természetet az ember elől kell megvédeni. Abszurditás, amit a természetfilmes csatornákon látni. Az esőerdők pusztítása, az olajkutatással járó szennyezés, az állatok élőhelyeinek folyamatos kurtítása visszafordíthatatlan folyamatokat idéznek elő. Az emberiség mintha kezdené elveszíteni a maradék eszét. Kíméletlenül „civilizálja” a környezetét, kerül, amibe kerül. Ez olyan durva dolgokat is eredményez, hogy Kenyában súlyos veszélybe kerülnek a vadállatok, mert ivóhelyük vizét a szafarira befizető turisták szállására vezetik. Nem szeretjük a természetet. Illetve csak beparfümözve, kisúrolva, méretre vágva, uniformizálva. Érdemes megnézni az új villák kertjeit: egyentujabokrok, rövid fű és néhány divatos virág. A füvet fűnyíróval vágják, idegtépő zajjal, és nyoma sincs már kaszálásnak, ami után bájosan egyenetlenül hullámzik a fű, itt-ott néhány pitypang esernyőjével. Nem tetszik, mert nem szabályos. Budapestre hatványozottan érvényes az a makacs meggyőződés, miszerint a természet pusztulása csak előjáték a boldogabb jövő felé, ahol gyárak, gépek és robotok veszik át a boldogítás feladatát holmi kispolgári liget és erdő nosztalgiák helyett. A budakeszi tölgyerdők helyén tarra vágott pusztaság fogad, az aszfaltdzsungelt enyhítő fácskákat kitördelik, autóval kitapossák, ha nem halnak szomjan már tavasszal. A hangulatosnak szánt pihenők padjai összetörve, a szobrok graffitimázasak, a díszbokrok alján nejlonzacskók, papírpoharak, gyorséttermi hulladékok.
Nincs az a kertész, parkőr, aki képes megakadályozni a pusztító hajlamot, amit azok éreznek, akikben azonnal felébred a késztetés, ha valami zöldet látnak maguk körül. A kor emberének kedvence a beton. Mindent lebetonozni, mert akkor nincs probléma. A beton egyszerű, egységes és nem kell utána hulló leveleket seperni. Az erkélyeken, balkonokon a lakók a haszontalan kacatjaikat őrzik, kevés a virágos, barátságos ablak. A város tüdejét, a budai hegyvidéket ész nélkül építik be. A milliomosok következmények nélkül barmolnak bele a tájvédelmi körzetekbe, és vagy fizetnek, vagy protekciójuk van. Az egyik ingatlanhirdetés azzal dicsekszik, hogy lakóparkjából egyenest a Népligetbe léphetsz ki. Fogy a zöld felület, kevés a park, alig van néhány szökőkút, a betonba öntött városban élethalálharcot vívnak a természetvédők, hogy ne vagdossák ki ész nélkül azon kevés fát is, amely még megmenekült a „gallyazásnak” nevezett gyilkolástól.
A városi emberek egy részét zavarja a zöld. „Jönnek a pókok, bogarak vannak a fában, rászállnak a madarak, és piszok marad utánuk, hernyók másznak a leveleken.” Olyan kifogások, amiket csak egy sivár lelkű dobozlakó képes komolyan el is hinni. A házunk udvara repedezett betonteknő. Néhány évvel ezelőtt viharos közgyűlésen döntöttük el, két virágágyást kap a teknőben a ház. Mások azt akarták, öntsék fel betonnal újra az egész udvart, megnyugtatóbb, mint holmi gaztermelő virágoskert. Aztán hoztak földet, került bokor és virágok, némileg emberibb lett az egész lehangoló hely. Egyszer csak egy akácfácska kezdett kinőni a földből. Szép Alföld-idéző tanyasi kis fa volt, dús és széles lombkoronával, mélyzöld levelekkel, mámorító virágokkal az ágain. Alatta és mellette mindenféle virágok nyíltak késő őszig, felettük a kis akácfa őrködött egészen fagyásig. A harmadik emeletről, ahol lakom, tömör zöldként virított az egykori betonteknő. Aztán egy délután, amikor hazajöttünk, ott hevert a kis fa, darabokra aprítva, tövig csonkítva, mint egy gyilkosság rekvizituma. „Nagy volt az árnyéka, ha a szél fújta, idegesítően suhogott, egyébként is ősszel nem győztük seperni a sárga leveleket” – mondták a földszinti lakók, és megnyugodtak. Az akácfa, a fő ellenség halott.