Elcsattogó csizmák

K Ö N Y V E S H Á Z

Ha belenézek a tükörbe, visszahőkölök: milyenné is alakultam az időben. Zavartalan egységként megélni életét hány embernek adatik meg manapság? Felidézni kölyökkutyakori önarcképét, vállalni felnőtt önmagát, és összegezni kései érettségét? Ahhoz, hogy ez a sokrétegezettségű arckép harmonikussá simuljon tudatunkban, múltunknak micsoda következetes magatartásbéli elrendezettsége szükségeltetik! Ágh István mostani verseit olvasva olyan ember arca tűnik elő, aki meri élete minden percét külön-külön vállalva felmutatni – és ebből versében nem torzkép, magyarázkodás, hanem hiteles életút, hihető harmónia sugárzik. Útvesztők és árulások sorozata ellenében versei az emberi méltóság emlékművei.
Ha találtatik költő, aki a múlt idők széttartó erőit végigszenvedve, nemegyszer a halál torkából menekedve vénülő korban is magáénak tudja érezni ifjúsága pillanatait, aki mai állapotában is visszaérzi az elmúlt veszélyes perceket túlélő ifjabb énje sugárzását, az a legtöbbre képes, mit kortársai számára egy költő adhat ebben a nehezen értelmezhető világban. Ágh István mostani verskötetével élő klasszikusként öszszefogja ezt a velünk és általunk élő, nagyon is változó világot. Szemünk láttára érez rá az állandóra a változóban. Hol derűvel, hol rezignáltan figyelve a test átalakulását. Ágh István költészetének mai remeklése a szépen élés receptjének kimunkálása.
És hadd emeljek ki a kötetből egy verset, amely önmagában is a magyar költészet legjobb hagyományainak folytatója, a történelmi szenvedés és megpróbáltatás ellenében egy nemzet feltámadásának örök érvényű poétikai átélése. A Megszállók után című versre gondolok. Mintha a tatárjárás, a török vész, az osztrák elnyomás után „rendületlenül” eszmélkedő nemzet megszólalása is lenne ez a szovjet megszállással számot vető költemény. A kivonuló hatalomtól szabaduló nemzet önmagát megsirató, soha nem feledő, mégis öntudatosan újrakezdést vállaló pillanatának rögzítése. A felütés a század megalázottságát himnikus ellenérzéssel idézi, ünnepélyes gyászzenével: „agyagba dermedt hernyótalpak”. Egy mondat ez a vers is, a megszabadulás „örülni kéne”, mégis fájdalmat összegező mondata: „elsírtam minden könnyemet / a kivárásban haltakért, / amíg túléltem magamat”. Mennyi törődés, gyász gyűlt fel egy életen át, míg ez a keserű mulatós kép kibuggyanhat a vers végén: „s mint aki örülhetne bár, / harangja mégis gyászra húz, / miközben lábával mulat / elcsattogó csizmákra ráng”. Számomra a Himnusz balsorsától való szabadulás végiggondolása. Ebben a keserű ünnepben foganhatott a költő összegező versportréinak mai sorozata. És megfordítva: a költő mostani verseiben feltalált emberség sugárzik e történelmi visszatekintésből. Remélve más sorsot, megkeseredett mondatok nélküli életet az unokáknak és unokáink unokáinak. Nemzet és egyén így ér össze, felelősséggel átfogva az elkövetkező nemzedékeket. Az élet bennük és általuk él és élni akar a földön és e haza földjén úgyszintén.
(Ágh István: Hívás valahonnan. Versek. Nap Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2100 forint)