Kár erőltetni az eurót?

Vlagyimir Iljics Lenin gyakran idézett bölcsessége, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Ez a felismerés az Európai Unióban még nem történt meg. Az euró bevezetésekor minden, nemzetközi pénzügyekben jártas szakértő tisztában volt, hogy nem fog működni, mégpedig azért, mert a tervezett eurózóna (amelybe az unió valamennyi tagállamának be kellene lépnie) nem alkot egy úgynevezett optimális valutaövezetet, amelyben a külső hatások valamennyi tagországra azonosan hatnak, és ezáltal közös monetáris (jegybanki) politikát tesznek lehetővé.
Az is közismert, bár az euró sorsával kapcsolatos jelenlegi vitákban nem esik szó róla, hogy az euró létrejöttét nem gazdasági megalapozottságának, hanem a német újraegyesítéstől való francia félelemnek köszönhette. Erről talán érdemes is egy szaktekintélyt, Lámfalussy Sándort idézni, aki a Mindentudás Egyetemén 2004. március 9-én elhangzott előadásában szó szerint a következőket mondotta: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót – amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.” És még egy idézet Milton Friedmantól, aki közel másfél évtizeddel ezelőtt, a Wall Street Journal 1997. június 20-i számában előrevetítette a mai elkeseredett vitákat: „A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Mindezt azért érdemes most felidézni, mert ennek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy ami elméletileg nem működőképes, az a gyakorlatban sem működik. Görögország, Írország, Portugália után immár Olaszország adósságrefinanszírozási költségei (vagyis a régiek visszafizetését szolgáló új hitelek kamatköltségei) is erőteljesen növekszenek, ami egyrészt tovább srófolja a többi eladósodott állam kamatköltségeit, másrészt az egész eurózóna bedőlésével fenyeget. Ugyanis, míg Görögország és Portugália esetleg kimenthető is, Olaszország és Spanyolország már nem. Ám még a már rögzített görög mentőcsomag újabb és újabb részleteinek folyósításával is időről időre problémák merülnek fel, főleg a németek fenntartásai miatt. Martin Wolf, a Financial Times fő gazdasági kommentátorának minapi írása szerint az alapvető probléma az, hogy az unió vezetői nem tudnak megbirkózni egy utópisztikus elképzelés következményeivel, amely olyan mértékű szolidaritást igényel az unió tagországaitól, amelyet azok polgárai nem éreznek.
Az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője Guy Verhofstadt a következő, 2013– 2020-as uniós költségvetés kapcsán egy őszinte vitára szólít fel, mert kevesli a GDP egy százalékát kitevő uniós büdzsét a nagyravágyó uniós célok megvalósítása szempontjából. Az őszinte vitának tényleg itt volna az ideje, ám nemcsak a költségvetés vagy az eurózóna újragondolása, de az unió politikai felépítése szempontjából is. Ezeréves múltú nemzetállamokat nem lehet semmiféle trükkel – például az euróval – egy európai államba egyesíteni, amit ráadásul senki sem akar megfinanszírozni. Az unió vezetőinek esetleg Lenin műveit kellene tanulmányozni, hogy rájöjjenek: ami nem megy azt kár erőltetni. A felesleges és romboló hatású erőlködés helyett talán egy olyan új koncepcióval kellene előrukkolniuk, ami figyelembe veszi Európa nemzetállami meghatározottságát, és azt, hogy a tagországok fejlettsége, gazdasági ereje, versenyképessége nagymértékben eltér egymástól. Így ha azt akarják, hogy az unió egyben maradjon, a megfelelő kiegyenlítő mechanizmusok folyamatos működtetése nem megkerülhető.