Lóháton, mesebeli tájakon barangolva

VILÁGUTAZÓSzokták idézni: az embernek sem sikerülhet minden, még az Istennek is csak két dolog sikerült – a tavasz meg a ló. Egyhetes lovas túrán a februári Dél-Jordániában, egy helyi beduinok által működtetett vállalkozás szervezésében mindkettő szépségét-nagyságát megtapasztalhattam.

Vajda Boglárka
2011. 07. 13. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A csapat kicsi volt: Tim, egy sokat látott angol úriember és jómagam első lovas vendégként. Túravezetőnk a Zalabia beduin törzs sejkjének, azaz bírájának fia, Szalem volt, egy huszonéves, életvidám fiatalember, aki mellől szinte soha nem tágított imádott perzsa agara. Szállásunkról, az ellátásról egy-egy dzsip segítségével két családtag gondoskodott. Faradzs, a túravezetőnk unokabátyja volt a szakács, míg Fovaz, az unokaöccse a lovász. Úgy tartják, az arab telivérek a lovas világ Ferrarijai. Világhíresek gyorsaságukról, kitartásukról, szívósságukról, intelligenciájukról és nem utolsósorban szépségükről. Régi álmom volt végre kipróbálni egy valódi, a sivatagban kitenyésztett és ott munkába fogott arab lovat. Megérkezésünk másnapján Szalem ki is osztotta hátasainkat. Én Serifet kaptam, egy hatéves pej heréltet európai lovasoknak megszokott, angol stílusú felszereléssel.

A mennyország szele

A napi beosztásunk szerint a fél hét körüli napfelkelte után kényelmes reggeli, lovak ellátása, majd három óra lovaglás következett. A hoszszabb déli pihenő után újabb három óra a nyeregben, hogy a fél hat körüli naplemente már az adott napi táborban érjen minket. Az első délelőtt ismerkedtünk a lovainkkal. Szavak nélküli kommunikáció zajlik ilyenkor ló és lovasa között. Elkezdjük felmérni, az állat a lovas jelzéseire az elvártak szerint reagál-e, mennyire képzett, hogy jön ki a többi lóval, milyen temperamentumú. Ahogy az emberek, a lovak is mind különböző egyéniségek.
Seriftől le voltam nyűgözve. Épp, mint ahogy elképzeltem. Erős, gyorsan és könnyen irányítható, kezes. Ha megérzi, hogy engedem menni, szinte táncol alattam. Második nap délutánján tapasztaltam meg először igazi énjét. Már nemcsak könnyű vágtát tettünk: Szalem egyszer csak bejelentette, megeresztjük őket. Megindultunk a végeláthatatlan, tökéletes, ruganyos ösvényen. Amikor már azt gondoltam, elértük az utazósebességet, vezetőnk még egyszer visszanézett, és még nagyobb tempóra váltottunk. Süvített a szél, folyt a könnyem, fülig ért a szám. Tim lova lemaradt, ám az enyém ott futott Szalemé nyomában, éreztem, egy enyhe csizmasegítségre megelőzhetnénk. A megbeszéltek szerint azonban maradtunk fél lóhosszal az éllovas mögött, aztán a vezető jelzésére fokozatosan viszszavettünk az iramból. A lovak lihegtek, izzadtak, de elégedetten horkantgattak, látszott rajtuk, jólesett futniuk.
A túra során 220 kilométernyi, kacskaringós utat jártunk be a Vádi-Rumban, azaz a Hold völgyében. Ezen a Vörös-tengertől alig 50 kilométerre fekvő, félsivatagos vidéken fenséges homokkő- és gránitsziklák törik meg a vörös, sárga és fehér dűnéket, amelyeken csak itt-ott bukkannak elő csenevész bokrok, akárcsak a kunsági futóhomokon. Éles a határ az eltérő színű homoksávok között, érthetetlen módon a szél nem keveri össze őket. A február még holtszezonnak számít. Van esély némi esőre, az éjszakák hidegek, öt fok köré hűlnek, de nappal akár húsz-huszonöt fok is lehet.
A hét közepén egy napra átvette uralmát a homokvihar. Reggel a napból csak egy homályos, színehagyott foltot láttunk, mindent reménytelenül belepett az okker réteg. Az ételes táljainkat állandóan fóliázták, csak addig nyitották fel, amíg szedtünk belőle. Gyors útvonal-módosítás várt ránk, hiszen senki nem kívánta a hosszú lovaglást. Praktikus volt a kefija (arab piros- vagy fekete-fehér kockás kendő). Két mozdulat, és viselőjének csak a szeme fehérje villogott ránk, mielőtt a napszemüveggel teljessé tette védőfelszerelését. A telivérek egykedvűen, farral fordultak a szél felé. Aznap nem erőltettük meg őket, főleg lépésben haladtunk.

Fejedet kelet felé ne tedd

Éjjelre a szürkéssárga muszlinfüggöny elvonult a tájról. A telihold európai szemnek szokatlanul erősen, tiszta fénnyel világított, gond nélkül rajzoltuk be térképünkre az aznap megtett utat. Jólesett este a megszokott tábortűz melege. A parázsban elmaradhatatlan kellék volt a teáskanna, amiből sosem fogyott ki az édes „saj”. A napközben lóhátról szedett zsályaágak kellemes ízt adtak a fekete teának. Matrac, hálózsák és szabad ég. Nekem szerencsét hoztak már első éjjel. Hullócsillagot láttam, pedig az ritka tünemény év elején. Volt este, hogy kilátogatott hozzánk Szalem valamelyik rokona (mindig kizárólag férfiak). Előkerült az úd, a híres kettős húrozású arab lant, amelyhez a virtuóz tapskíséret szinte kötelező. Hallgattam az arab mondatokat: mintha a tenger hullámai csapódnának sziklás parthoz. Aztán éjjel, ahogy leteszem a matracom, Szalem figyelmeztet: ne aludjak fejjel keletnek. A nyugati vagy északi irány a legjobb.

A perzsa agár dicsérete

Harmadnap éjszaka a táborhelyen nagy csaholásra ébredtünk, a lovak dobogtak, fel-alá ügettek. Rókák a közelben. Az agár kitett magáért, egyszerre volt hat helyen, és végül messzire űzte a kíváncsiskodókat. Reggelre csak a nyomaik maradtak. A beduinok ősi tenyésztésű fajtája különleges helyet foglal el életükben. Míg más kutyákat tisztátalannak tartanak, a szaluki – ahogy ők nevezik – bemehet a sátrukba, és társként, határtalan kedvességgel és tisztelettel bánnak vele. Cserébe egy villámgyors és kitartó vadászt kapnak. Szalem agara is jó néhány madarat, gyíkot, pockot fogott, mialatt rendületlenül követett minket tábortól táborig.
A sivatagban nem könnyű elkülöníteni a távolban lévő tárgyakat, állatokat, embereket a homoktól. Számomra minden összemosódott. Egy alkalommal egy tevemamához és csikójához lovagoltunk oda. Már jó ideje jöttünk, amikor felfedeztem őket. Rákérdeztem a vezetőnknél, mikor látta meg. Ó, csak néhány perccel ezelőtt, úgy gondolta, megmutatja nekünk, és megnézi, minden rendben van-e velük. Később kiderült, jó néhány kilométert kerültünk ezért, mert a szálláshelyünk aznap épp az ellenkező irányban volt. Másik nap egy dzsippel találkoztunk. A vezetője négy elkóborolt tevéjét kereste, de Szalem csak háromnak a nyomát látta. Én már annak is örültem, hogy felismertem, egyáltalán teve járt arra.
Utolsó este a tábortűznél a lovakról beszélgettünk. Szalem megemlítette, vannak beduin titkok, amiket csak az tudhat, aki eltölt egy teljes napot és éjszakát a sivatagban. Kérte, ne áruljuk el ezeket. Persze, rendben, de hiszen minden vendégednek ezt mondod, feleltem. Visszanézett rám, komoly tekintettel. „Azért csak őrizd meg, tudni fogod, melyek azok.” Igaza lett, megint.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.