Hozzászólás az Amerika-polémiához

Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet asszonynak a Magyar Nemzet hasábjain augusztus 3-án megjelent cikke komoly polémiát váltott ki. Ezzel kapcsolatban röviden kifejteném a magyar kormány álláspontját.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni: nem tekintjük Magyarország belügyeibe való beavatkozásnak az írást. A mi stílusunk nem Meciar és Fico stílusa. A diplomáciában elfogadható, hogy a nagykövet a sajtóban fejtse ki személyes gondolatait vagy kormánya álláspontját a fogadó országban zajló folyamatokkal kapcsolatban. Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy ebben az esetben ugyanúgy elfogadható és természetes, hogy arra nyíltan reagálnak publicisták.
Ráadásul a kérdéses írásban a nagykövet aszszony a mi törekvéseinkkel egybeesően nyilatkozott, hiszen a kormánynak is az a célja, hogy a 2002 és 2010 közötti évek jogi és rendőri túlkapásai után tartósan megszilárdítsa a demokráciát az országban. S bár ezt elsősorban a magyar állampolgárok szabadságáért való felelősségből tesszük, mi is tudatosítjuk, amit a nagykövet asszony is hangsúlyoz, hogy egyfajta mintát szolgáltatunk a világnak. Mi is úgy gondoljuk, hogy a kétharmados többség nemcsak többletlehetőséget, hanem többletfelelősséget is jelent, ezért különösen körültekintően kívánunk élni vele. Álláspontunk teljesen egybeesik abban is, hogy nagy figyelemmel és magas szakmai színvonalon kell megalkotni a kétharmados törvényeket. Jó tudni – és egyáltalán nem baj, ha ezt a közvélemény is érzékeli –, hogy ezekben a kérdésekben az Egyesült Államok azonos nézeteket vall velünk és támogat minket.
A nagykövet asszonynak azzal a megjegyzésével is egyetértünk, hogy szövetségesi státusunkból fakadóan „mindenkor őszinte és nyílt párbeszédet” érdemes folytatnunk egymással. Ebbe az is beletartozik, hogy ő érdeklődik a magyar belpolitika iránt, amennyiben ezt országunk állampolgárai érdekében teszi, és úgy gondolja, hogy a figyelemfelhívással segítségére lehet a kormánynak, amely szintén az állampolgárok érdekében cselekszik. Az érdeklődés amúgy nem Amerika-specifikus, ezt teszi az összes Magyarországra akkreditált diplomata.
Mint ahogyan az is természetes volt, hogy mi is felhívtuk szövetségeseink figyelmét bizonyos esetekre. Például amikor – szintén a demokrácia iránti aggodalomtól vezérelve, de téves információk alapján megítélve a magyar közélet szereplőit – olyan politikai erők mellett fejezték ki rokonszenvüket, amelyek aztán a transzatlanti stratégiai érdekekkel ellentétes megállapodásokba vitték bele hazánkat. Közös érdek, hogy ilyen helyzetek ne fordulhassanak elő többet, mint ahogy azt is közös érdeknek tartjuk, hogy a demokráciát féltve ne nyújtsunk akaratlanul is támogatást szélsőséges politikai csoportosulások megerősödéséhez, mert az kifejezetten akadályozza közös céljaink megvalósulását – azaz a demokrácia hazai megerősödését és világméretekben való terjedését.
Merem állítani, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis mindent megtesz a jó magyar–amerikai viszony érdekében. Ennek egyik jele, tanúbizonysága, hogy az úgynevezett transzatlanti hét sikerében is komoly szerepe volt. A kétoldalú diplomáciai találkozókat sikeresnek tartjuk, bárki bármit próbál azokba belemagyarázni. Ugyanakkor azt sem árt tudatosítani, hogy vélhetően nincs könnyű helyzetben a nagykövet asszony, hiszen Washingtonban Magyarországról sokan csak a nemzetközi sajtó alapján tájékozódnak.
És itt elérkeztünk egy olyan problémához, mely folyamatosan kíséri a polgári kormányt. A rendszerváltás óta él egy tévhit néhány nyugati elemző köreiben, miszerint régiónkban a stabilitást jobban biztosítják a posztkommunista politikai formációk, mint a nemzeti érdekek mentén határozottan kiálló pártok. A „merjünk kicsik lenni” elv valóban kevesebb fejtörést okoz nekik, mint az összetett, nemzeti érdekek mellett elkötelezett politika. Ennek a gondolatmenetnek azonban következményei vannak. Azt, hogy a gyurcsányizmus demokratikus deficittel járt, hogy ennek következménye volt az erős destabilizáció, s hogy mindez végül elbukott, egyesek sajnos még mindig nem értették meg, esetleg még mindig nem akarták megérteni. Többek között azért, mert a gyurcsányizmus szellemi holdudvara – kapcsolati tőkéjét kihasználva – továbbra is mindent megtesz Magyarország külföldi lejáratásáért. Sőt, már gyakorlatilag nem is marad más a számukra, hiszen idehaza (éppen a gyurcsányizmushoz való asszisztálásuk miatt) hiteltelenné és hatástalanná váltak. Külföldön azonban még néha elérhetik, hogy egyesek szemet hunyjanak például afelett, hogy a hatalom 2006. október 23-án belevezette a rendőrséget egy demokratikus parlamenti párt megemlékezésén részt vevő tömegbe. Vagy mondjuk afelett, hogy az LMP gyakorlatilag felveti a taktikai választási együttműködést a parlamentben nyíltan zsidózó és szavazatait romaellenes, rasszista retorikával növelni igyekvő Jobbikkal, csak hogy a Fideszt és a KDNP-t sarokba szorítsa. Egyértelmű, hogy a kettős mérce tényleg létező jelenség.
Visszatérve a kétoldalú kapcsolatokhoz, ismét le szeretném szögezni: Magyarország és az Egyesült Államok szövetsége értékalapú. Ezt megerősítette mind Orbán Viktor miniszterelnök, mind Hillary Clinton külügyminiszter. A magyar kormány atlantista: ezért is vagyunk jelen katonáinkkal Afganisztánban, ezért vesszük ki a részünket az ismét bonyolódó koszovói békefenntartásban, ezért nyújtunk segítséget szövetségeseinknek a tripoli nagykövetségen keresztül, ezért járulunk hozzá a Lantos-intézeten keresztül az emberi jogok terjesztéséhez. És végül, de nem utolsó- sorban: azért vagyunk atlantisták, mert így érvényesíthetők leghatékonyabban nemzeti érdekeink, és ez a magyar állampolgárok érdeke. Mindenkit szeretnék biztosítani arról, hogy ebben a törekvésünkben az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége partner.

A szerző a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára