A korszerű nemzetállam

Lehetett volna ellentétes nézetek közti vita is ez a kötcsei találkozó. Az első év gazdasági mutatói alapján közgazdászok, vállalkozók, gazdasági szakemberek kifejthették és ütköztethették volna véleményüket, az is rendkívül tanulságos lett volna.
Úgy tudtuk, gazdaságról, adórendszerről és pénzügyekről lesz szó a gazdaságért felelős miniszter, majd a kormányfő előadásában. De ez a kötcsei találkozó valójában nem valamely megvitatható gazdaságpolitikáról, hanem a követendő gazdaságfilozófiáról szólt, különösen, ami Orbán Viktor előadását illeti. Nem véletlenül hangzott el a különbségtétel a közgazdász és a gazdaságpolitikus közt: feladatuk érintkezik, de eltérő, más a szemszög, amelyből az ország gazdasági arculatára és lehetőségeire tekintenek, és a felelősségi körük sem ugyanaz. A kormányfő nemcsak azt tette egyértelművé, hogy a gazdaságpolitika fő irányán nem kíván változtatni, hanem azt is, hogy ennek komoly és fontos okai vannak. A cél, amit nem ártott volna már a rendszerváltozás után azonnal kitűzni, ma nem kevesebb, mint hogy „föl kell építeni a huszonegyedik századi magyar nemzetet”. És hiába a vádaskodások, szó sincs semmiféle restaurációról, nem is lenne célszerű. A két világháború közti időszak nem példa, hanem történelem; a mai kor és a nemzet jövője más hozzáállást kíván. A kormánynak, amely időnként aknamezőn lépked, minden intézkedése a korszerű nemzetállam céljának rendelődik alá. Elhangzott a szónoki kérdés: időszerű-e egyáltalán nemzetet építeni? Tény és való: annak a jobboldalnak, amely a kötcsei találkozókon kezdetektől ott van, a nemzetállam fogalma nem elavult. S a nemzeti érdekekről elég nehéz lett volna a nemzetállam megemlítése nélkül beszélni. Ezt a közönséget nem kellett győzködni arról, hogy „egy nemzetek fölötti állam a nemzetállamnál sokkal veszélyesebb lenne”.
A meditációba forduló előadásnak csak leágazásai lehettek a gazdasági kérdések. A gazdaságpolitika mögött úgy rajzolódott ki a gazdaságfilozófia, mint egy átlagos magasságú ember mögött a falra fölszökő, hatalmasra nyúlt árnyék. De nem kell félni az árnyékunktól.
Az előadások után elhangzó kérdések arra utaltak, hogy a kormány intézkedései a hétköznapokban időnként rosszul illeszkedő, csikorgó fogaskerekekre hasonlítanak, amelyeket hosszabb távon még a rokonszenves gazdaságfilozófia sem fog tudni megolajozni. Ezért közelről és folyamatosan figyelni kell az intézkedések hatását, és ha szükséges: csiszolni a kerekeken.
Orbán Viktor előadásából most sem hiányzott a szarkazmus: „aki a nemzetállamról pozitívan gondolkodik, jobb esetben megúszta a »maradi« jelzővel, rosszabb esetben »fasiszta« lett. Ebben a körben mindenkinek vannak erről élményei. Akinek nincsenek, az azt jelenti, hogy rossz helyre mentek ki a meghívók.” A közönségből kitörő nevetés egy pillanatra jótékonyan elsöpörte a súlyos kérdéseket, és egyúttal arra a szomorú tényre utalt, hogy a jobboldali elit tagjai a baloldal mértékadócsalóitól mindannyian megkapták az igaztalan stigmákat. A nemzetállam létjogát, egyúttal tradíciókat őrző, kulturális, közösséget összetartó, tehát összességében pozitív tartalmait senki nem vitatta: az itt olyasmi lett volna, mint szavazni arról, hogy Budapest legyen-e az ország fővárosa vagy inkább Gyöngyöspata.
Antall József szavaira utalva Orbán Viktor kijelentette: nem kamikazekormányt akarunk. Nem olyan embereket, akik föláldozzák magukat. A hasonlatból megérezhettük, a kormány tisztában van nehéz helyzetével és azzal a korántsem barátságos közeggel, amely nem fogja puha paplanként körbeölelni. De ha „él nemzet e hazán”, akkor a korszerű nemzetállam megvalósulása a szolidaritásunkon is múlik.