A magányos gróf becsülete

Nehéz elhinni, hogy Esterházy János egykori felvidéki politikus és arisztokrata nagybirtokos megítélésében még mindig nem képes egyetértésre jutni az Európai Unió két szomszédos tagországa, Szlovákia és Magyarország. Ivan Gasparovic szlovák államfő továbbra is azt állítja, hogy Esterházy János, a felvidéki magyarság két háború közötti vezetője Hitler és a fasizmus híve volt, s „közös nevezőre” hozta őt a Tiso-kormány miniszterével, a zsidók deportálásában komoly szerepet játszó szlovák politikussal, Ferdinand Durcanskyval, azon az alapon, hogy mindkét személyiségnek szobrot állítottak a független Szlovákiában.
Esterházyt politikai tevékenységéért 1947-ben halálra ítélték, majd miután az ítéletet életfogytiglanra változtatták, 1957 tavaszán halt meg egy morvaországi börtönben. A mélyen vallásos gróf magányos hősként a nácik által elpusztításra ítélt szlovákiai zsidók védelmére kelt. Birtokán kétszáz zsidó munkaszolgálatost rejtett el, zsidó családokat mentett meg, és ő volt a pozsonyi parlament egyetlen képviselője, aki a szlovákiai zsidók teljes „kitelepítése” – azaz Auschwitzba deportálása – ellen szavazott. Ezzel szemben Ferdinand Durcanskyt, aki a Tiso-féle független Szlovákia egyik megalapítója, majd Vojtech Tuka kormányában külügy- és belügyminiszter volt, a zsidók ellen elkövetett népirtásért távollétében 1945 után Pozsonyban halálra ítélték. Őt egy ENSZ-bizottság ekkor háborús és népellenes bűnösnek minősítette. Ennek ellenére, mint az antikommunista szlovák emigráció vezéregyénisége halt meg Nyugaton, 1974-ben.
Ennyire lényegtelen körülmény napjainkban, Közép-Európában, hogy a „zsidók elleni háborúban” ki melyik oldalon állt?
A mélyen vallásos Esterházy János magányos alakjával azért nem képes mit kezdeni a mai szlovák köztudat, mert tettei – egész világszemlélete – anakronisztikusak voltak. 1938 márciusában célul tűzte ki az „integer Magyarország” helyreállítását, azaz a teljes Felvidék visszacsatolását. Erről a képtelen tervről, amelyet sem Hitler, sem Mussolini nem támogatott, tárgyalt Olaszországban és Lengyelországban. Felfogása egy korabeli nyilatkozatából világlik ki: „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.” A „teljes revízió” már akkor is irreális program volt, amit Pozsonyban ma sem bocsátanak meg neki. Esterházy az ideák világában élt, majd viszonylag rövid politikai kitérő után ugyanoda tért vissza, vállalva a rá váró sorsot. Pályafutásának legkritikusabb időszaka az 1936 nyarától 1939 tavaszáig terjedő időszak volt. Az érsekújvári magyar pártok kongresszusán, 1936. június 21-én alakult meg az Egyesült Magyar Párt, melynek „ügyeleti elnöke” Esterházy János lett, de fő szervezője, leghatásosabb szónoka Jaross Andor volt.
Az első bécsi döntés idején, 1938 októberében az Egyesült Magyar Párton belül a vezető szerep Jaross Andoré lett. Ő ezután a magyar országgyűlés képviselőjeként folytatta politika karrierjét, mely végül az akasztófáig vezetett. (Ismeretes, hogy Jarosst mint a Sztójay-kormány belügyminiszterét, a magyarországi zsidóság deportálásának végrehajtóját a népbíróság halálra ítélte.)
Esterházy pályája 1939-ben elvált a meggyőződéses antiszemita Jarossétól. Bár üdvözölte Horthy kassai bevonulását, a Felvidék visszatérését, de ő maga a formailag függetlenné vált Szlovákiában folytatta politikai pályafutását. Megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot, és a Szlovákia területén maradt 70-80 ezer magyart képviselte a pozsonyi parlamentben. Szembesülve a szlovákiai zsidók tragédiájával, felülvizsgálta eredeti, „mérsékelt antiszemita” álláspontját, és mélységes vallásos meggyőzésétől vezetve ott igyekezett segíteni a zsidókon, ahol csak tudott.
Esterházy mint szlovák állampolgár 1939 március 15-én üdvözölte a Tiso-féle Szlovák Állam kikiáltását. A Hitler intenzív támogatásával országot alapító politikusok, Tiso, Tuka, Durcansky, Mach és társaik egészen más alapon fogtak hozzá a „zsidókérdés” rendezéséhez, mint a náci Németország régebbi múltra visszatekintő, nagyobb területű és lakosságú szövetségesei. Szlovákia ezen a téren nem vonakodó, hanem lelkes csatlósa volt a náci Németországnak, hiszen a zsidóellenesség már 1918 előtt intenzíven jelent volt a szlovák nacionalizmusban, és első, nagy hatású propagátora Andrej Hlinka volt.
A független Szlovákia nyolcvantagú, Pozsonyban székelő nemzetgyűlésének (a nyolcvan tagból 78 a szlovákságot, Franz Karmasin a németeket, Esterházy János pedig a magyarokat képviselte) legfontosabb feladata az új nemzetállam alapjainak lerakása volt. De ezek a képviselők, akik az ünnepi pillanatokban a Hlinka-gárda egyenruháját viselték, a szlovákság régen várt emancipációját a zsidók jogfosztásával, az újonnan született államból való kizárásukkal kötötték össze. Vagyis az új Szlovák Államban nem a zsidók már meglévő jogainak korlátozásáról, a polgári jogegyenlőség visszavételéről volt szó, mint Magyarországon. Az 1939. július 21-én elfogadott új szlovák alkotmány eleve korlátozott jogokat biztosított a zsidóknak, és rögtön kilátásba helyezte a teljes jogfosztást is. Már egy 1939. szeptemberi pozsonyi törvényben szerepelt, hogy politikai okokból az állampolgárságot meg lehet szüntetni, és egy ugyanakkor kelt belügyminisztériumi rendelet kiterjesztette a törvény hatályát a Szlovák Állam ellenségének tekintett személyek házastársára és gyerekeire is. Pozsonyban 1941. szeptember 9-én fogadták el az ún. Zsidókódexet, mely összesen 300 (!) rendeletet tartalmazott. A „Codex Judaicus” emelte végleg törvényerőre a zsidók teljes kifosztását és a diszkriminációt. Ennek betetőzéseként 1942. május 15-én született meg Pozsonyban a 68/1942-es alkotmánytörvény, mely elrendelte a szlovákiai zsidók deportálását, és sorsukat a németekre bízta.
Esterházy tehát ellene szavazott az alkotmánytörvénynek, mely a zsidóság kitelepítéséről szólt. Ezzel a korabeli szlovák sajtó kereszttüzébe került. Így indokolta az álláspontját: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Bizonyára könnyebb lenne napjainkban Ivan Gasparovic államelnök helyzete, ha tudna akár egyetlen korabeli szlovák politikust említeni, aki felemelte a szavát a zsidók mellett. Sajnos, ilyen nem volt, bár a katolikus egyház részéről azért mutatkozott némi ellenállás: Jan Vojtessak és Andej Skrabik püspökök tiltakoztak az ellen, hogy a katolikus hitre áttért zsidókra is alkalmazzák a jogfosztó törvényeket, 1941. október 7-én pedig Karel Kmetko érsek szót emelt Tisónál a kikeresztelkedettek érdekében. De Pozsonyban az „egypárti” parlament végig néma maradt, sőt képviselői (Esterházy János kivételével) azt is elfogadták, hogy a zsidóknak az auschwitzi „útiköltségére” fejenként 500 birodalmi márkát utaljon át a szlovák állam Németországnak.
A független Szlovákia náci antiszemita múltja, ha lehet, még sötétebb és véresebb, mint a térség többi országáé. Tekintettel azonban arra, hogy a második világháború befejezése után a győztes szövetséges hatalmak helyreállították Csehszlovákiát az 1938 októbere előtti határai között (sőt, a „bűnös” Magyarország rovására három faluval még meg is növelték a területét), ezzel a Szlovák Államot formailag „meg nem történtté” tették. Ezért a világ közvéleménye sokáig tudomást sem vett azokról a bűnökről, melyeket a szlovákság követett el a zsidók ellen. Amikor 1993-ban megalakult a független Szlovákia, közvéleménye nem tudott, s valójában ma sem tud mit kezdeni az 1939 és 1945 közötti korszakkal. Ekkor ugyanis elválaszthatatlanul összeforrt a szlovák nemzeti vágyak első kiteljesedése a világtörténelem leggyalázatosabb tömeggyilkosságával.
Lehet, hogy Esterházy János, a magányos magyar gróf a saját korában anakronisztikusan gondolkodott, de a magyar kisebbség jogait képviselve és a halálra ítélt szlovákiai zsidók mellett kiállva, majd a sorsát bátran vállalva példakép lehet szlovákoknak és magyaroknak egyaránt.

A szerző újságíró