Haáz Sándor karnagy és százötven fős együttese nyugat-európai turnéjáról többször beszámoltunk-beszámolunk lapunkban, így most maradjunk csak a második fontos eseménynél, a világ talán legnagyobb népünnepélyénél. Szombaton már a szállodai reggelinél kiderült, hogy fontos napra virradtunk: a Kempinski mindig kifogástalanul elegáns és visszafogott személyzetéből többen is bajor népviseletbe öltöztek. Nem voltak egyedül, hiszen ilyenkor még a legglobálisabb multicég emberei is dirndlit vagy bőrnadrágot öltenek magukra, ezzel is jelezve, hogy tisztelik a helyi hagyományt, és maguk is részévé akarnak lenni. Az utcán is hasonló a helyzet, copfos lányok bicikliznek hosszú szoknyájukat felhajtva, és még a kamasz fiúknak sem ciki kantáros nadrágot és kockás inget venni. A Budapestről érkezett látogatónak ilyenkor óhatatlanul eszébe jut a kérdés: mi történt nálunk, Magyarországon, hogy néhány jól-rosszul sikerült iskolai előadást kivéve soha nem húzunk magukra népviseletet, és valaha lesz-e olyan Budapesten, hogy valamelyik gyorsétterem elárusítói kalocsai hímzésű ingben vagy cifraszűrben szolgálják ki a vendégeket?
A Theresienwiese (Terézia-mező) felá induló metrókocsik összes ajtaja elé biztonsági személyzetet állított a közlekedési vállalat, és kora délután szükség is van rájuk, hiszen talán csak Japánban látni olyan zsúfolt szerelvényeket, mint most itt. A harmincegy hektáros területre bombakereső kutyák és szigorú tekintetű katonák előtt kell belépni (ha táska van nálunk, a tartalmát ellenőrzik). Nemcsak időben kell érkezni, hanem szerencse is szükséges ahhoz, hogy közelről megnézzük a jó ideje hagyományosnak számító első csapolást, amikor – pontban délben – a város polgármestere (természetesen népviseletben) vicces szertartáson egy jókora kalapáccsal leüti az első hordó csapját, azt kurjantja bajorul, hogy „O’zapfen!”, és csapol egy sört a tartomány miniszterelnökének. Ahogy ő belekortyol a hideg italba, azzal az Oktoberfest is meg van nyitva.
Mielőtt az olvasó feltenné magának a jogos kérdést, hogy miért szeptember közepén indul az Oktoberfest, merüljünk el kicsit a múltban. Az elsőt még 1810. október másodikán rendezték, így ünnepelve I. Lajos király és Teréz hercegnő nászát. A városfal melletti rétre az összes müncheni polgár hivatalos volt (azóta hívják a területet Terézia-mezőnek), akik akkor egy lovasversenyben gyönyörködhettek. Az idők folyamán aztán egyre nagyobb és nagyobb lett az esemény, de hogy a sört ne csak a sátrakban, hanem azokon kívül is tudják élvezni a látogatók, a szervezők a jóval melegebb szeptember irányába terjeszkedtek – a zárónap viszont mindig október másodikán van.
Az Oktoberfesten különben sokkoló a tömeg. Annak ellenére, hogy egy-egy sörsátorban több ezer ember számára van ülőhely (a legnagyobb, a Hofbräu-Festhalle kapacitása a tízezret is eléri!), a nyitás előtt egy órával már egyikbe sem tudtam bejutni (pedig tizennégy gigantikus és tizenöt kisebb sátor van), mert a biztonsági személyzet a túlzsúfoltságra hivatkozva lezárta a bejáratot. Így sem kell unatkozni, mert az Oktoberfest a világ legnagyobb vurstlija: óriáskerék, többféle körhinta, céllövölde és minden megtalálható, ami egy vásárban elképzelhető. Persze enni is lehet – én félméteres bajor (cérna) kolbászt vettem bagettben négy és fél euróért –, meg vásárfiát vásárolni a söröskorsótól a szív alakú mézeskalácsig. Késő délután aztán egy figyelmetlen őrnek köszönhetően sikerült besliszszolnom a Paulaner sátrába, ahol már javában folyt a mulatozás: a nem csak sramlizenére tomboló tömeg már a székeken állva táncolt, az asztalokon pedig hatalmas csülöklakoma maradványait véltem felfedezni. Óriási volt a meleg kint és bent egyaránt: a napon harminchárom fokot, a sátorban pedig jóval többet lehetett mérni. Nem csoda hát, hogy két-három sör után már igen jól érezték magukat az emberek, és fel sem tűnt nekik a zsúfoltság vagy a kánikula.
A hömpölygő tömegben a világ talán összes nációja megtalálható (az október elejéig tartó rendezvény különösen népszerű az olaszok, amerikaiak és japánok körében), de ahogy megy le a nap, nagyon megváltozik a közönség: a családok hat óráig hazaviszik a gyerekeket, és egyre több mattrészeg embert – különösen sok fiatalt, köztük kamasz lányokat – látni. A sörfőzdék ugyanis erre az alkalomra a szokásosnál is erősebb sört főznek, és literes korsókban mérik. Idén az árak újabb lélektani határt törtek át, hiszen eddig soha nem kellett kilenc eurót fizetni egy liter sörért, de most már akár kilenc húszat is elkérnek érte. Mégsem érdemes spórolni és vizet inni helyette, mert abból is hét euróba kerül egy liter. A rendezvény különben valóságos gyár: csak pincérnőből ezerhatszáz dolgozik itt (összesen tizenkétezer embernek adnak fizetést), akiknek másfél másodperc elég egy korsó sör kitöltéséhez. Igyekezniük kell, hiszen a rendezvény ideje alatt legalább hatvanezer hektolitert el szoktak adni a folyékony kenyérből.
Ha valaki egy akar lenni a hatmillió látogatóból a világ legnagyobb népünnepélyén, és igazán finom söröket kóstolna tömegnyomorban, az üljön fel egy
vonatra-buszra-személygépkocsira, és irány München. Az ott alvást nem javaslom, csillagászati összeget elkérnek ebben az időszakban egy szállodai szobáért.
origo.hu
A részegen verekedő Magyar Péterrel jutott teljes mélypontra a magyar baloldal
