Indijános

Szeptember 9-én délután itthagyott bennünket Újvári János. Azaz elhunyt életem szaxofonosa. A Kontroll Csoportban ismerhettük meg a Hajnóczy Árpival alkotott fúvósszekcióban, aztán játszott a Sziámiban, a Trabantban, a Sexepilben, és ki tudja még, hány zenekarban. Nem vendégzenész volt, hanem rögtön, azonnal tag. Ez olyan természetes volt, mint ő maga. Ha jól emlékszem, Bárdos Ági vagy Müller Péter nevezte el Indijánosnak, ami egyszerre szellemes és találó. Indie, tehát független. Érdekes, hogy a rabságban függetlenebbek voltunk, mint a „szabadságban”. János meg pláne. Hiszen zenész volt, nem is akármilyen. Ha kellett, recsegve, keményen fújta a csövet, ahogy a feketék tudják, ha kellett, úgy bánt a hangszerrel, mint egy szép nővel. Nagyon szelíd ember volt, jót tett azoknak, akik mellette álltak a színpadon, jellegzetes, szomorkás félmosolya nyugalmat árasztott. A nyolcvanas években mindannyiunkban benne volt a vaddisznó – benne nem. Annyira jól játszott, annyira szívből szívbe, hogy a közönség nemcsak a dalok szövegeit fújta kívülről, hanem a szaxofontémákat is fejből dúdolta, ami azért párját ritkítja. A csendjeivel meg tanított. Arra is, hogy mi fontos, mi nem.
Látom, ahogy nyűtt ballonkabátjában, kezében a tokkal átvág a külvároson. Aztán steril szoba, transzplanéta, másik világ. Pedig úgy volt, hogy hamarosan megint játszunk egy kicsit együtt. Nagyon vártam, Jancsi, ne haragudj, elkéstem, megint.
Johnny, a Dunakanyar legjobb gitárosa, Dönci, Gas, Újvári Jancsi. Úristen, micsoda zenekar szerveződik odaát.