Retró a királyi tévén

Előttem a tévéújság, és benne legalább öt oldalon számtalan csatorna szakajtónyi tévéműsorral. Nem ismerem a tévénézői szokásokat, de az biztos, hogy a házban kora reggeltől kihallik a lépcsőházba a feltekert tévé hangja, délután, ha nagyon odafigyelünk, a bevásárlószatyor cipelése közben belehallgathatunk a sorozatok párbeszédeibe, és este nyitott ablakoknál gyönyörködhetünk a szomszédok tévés ízlésében. Nálunk átlátni a szemközti házba, éjfélig dereng a tévé kékes fénye, ahol nincs behúzva a függöny, ott azt is látni, hogy fotelból vagy ágyból nyomkodják a távirányítót. A televízió uralja a világról és az életünkről kialakított véleményünket, ugyanis ami nincs benne a tévében, az nincs is. Más kérdés, hogy a tévécsatornák, mintha örökös pénzzavarban lennének, hatszor, hétszer, tízszer ismétlik a játékfilmes készleteiket, hogy a Csupasz pisztoly, az Ágyúgolyó futam, a Rambo vagy a Terminator mitől adható el újra és újra, ki tudja. De a Csillagok háborúját is elkoptatta az örökös ismétlés.
Gondolnánk, hogy a közszolgálati televízió kihasználja ezt, és nem arra törekszik, hogy valamilyen filmmel elüsse az időnket. A közszolgálat kötelez, legalábbis, hogy bőven mérjék a Híradót, hogy minden aktualitásról azonnal tudjunk, hogy olyan információkat kapjunk, amiből megértjük a bel- és külpolitika történéseit, és saját életünk vezetéséhez is kapjunk némi segítséget. Ez egyszerűsítve nem más, mint a köz szolgálata. Nem olyan bonyolult, de a Magyar Televízió nem siet a kegyeinkbe férkőzni. Fontos és alapvető változásokról hallottunk híreket, nagy erőfeszítésekről, hogy visszahódítsák a nézőket. Kérdés, honnan és miért? A kereskedelmi csatornáktól soha, de ez nem is lehet komoly cél. Reménytelen a közszolgálatiságot kereskedelmivé maszkírozva belemenni egy kilátástalan versenybe. A köztévének nem a nézettségért kellene küzdenie, hanem értéket és információt illene közvetítenie. Ehhez képest egy furcsa retrohullám nyargal végig a királyi tévécsatornákon. Leporolták, majd műsorra tűzték azokat a hajdani sikereket, amelyek a 70-es, 80-as évek tévéjét uralták. A kádári idők hangulata beköltözött a lakásba és azt üzeni: hű, de jó volt akkor minálunk.
Rózsa Sándor, Kisváros, Linda, Sándor Mátyás, Szomszédok, Öregberény. Azt a… Kabaréválogatás, Önök kérték, szilveszteri műsorok, Táncdalfesztivál és Hofi, a cucilizmus Hofija minden mennyiségben. Fekete-fehérben Harangozó Teri. Akadnak emlékezetes képek is, Szabó Magda beszél kedvenc zeneműveiről. Mintha időgépben haladnánk visszafelé, abba a diktatúrának nevezett valamibe, ahová a közszolgálati tévé visszavisz minket. Ha ezek az alkotások ma is vetíthetők, akkor nem is volt az diktatúra, hanem valami édes, bús korszak, amire jó emlékezni, és amitől az egész rendszerváltozás utáni korszak zárójelbe kerülhet. Ami meg nem a retró terméke, azt a lyukat kitölti a más adókon már régen lejátszott sorozatok dömpingje. Dobozostól adták ingyen, csak vigye a vevő. Ígérték, hogy lesz vetélkedő, szappanopera, mint a nézettségi kegyekért futó kereskedelmi csatornán. Pedig ezt jobban csinálják másutt. Például a gazdasági hírek felét nem érti a néző, kellene mellé közérthető információ, egy modernizált dr. Agy, elmagyarázhatnák, hogy az ellenzék szerint miért jobb a többkulcsos adó az egykulcsosnál.
Szóval volna feladat. Ennek most csak nyomait látni, egy portréfilmsorozat, amit éjszakára tettek, nehogy a Lindát zavarja, Betlen János kapott egy beszélgetős műsort a Dunán, ki tudja, miért nem a főadón. Nagyítóval meg is találtuk, kiváló volt.