A páston a kardunk sem csillogott

Az akasztófahumor abszolút magyar jellegzetesség, amelynek megnyilvánulásaival már Pekingben is találkozunk. Az egyik sziporka szerint igazán nincs okunk panaszra, hiszen az első három napon ugyanannyi aranyat nyertünk, mint az oroszok és a németek együttesen; legyen az ő bajuk, hogy ez nullával egyenlő. Sportágspecifikusabb az a szentencia, amely úgy szól, nem lehet elég korán a vívócsarnokba érni, ha az adott fegyvernem legnagyobb magyar esélyesét még a páston akarjuk látni, mert nagy valószínűséggel már az első körben búcsúzik.
Tegnap sajnos így lett. Nemcsik Zsolt kard egyéniben szoros mérkőzésen, 12-12 után szenvedett 15-13-as vereséget már a legjobb 32 között attól a Csou Han-mingtől, akit utóbb úgy jellemzett, hogy pár hónapja még a Nagy Falat sem tudta megszúrni. Nemcsiket viszont tizenötször is, bár ezt az áldozat első elkeseredésében vitatta, arra panaszkodván, hogy három-négy kérdéses vagy éppen egészen nyilvánvaló helyzetben is a kárára ítéltek.
Kovács Tamás, a korábbi vívókapitány, a MOB jelenlegi sportigazgatója ellenben érdeklődésünkre kijelentette, hiba lenne bármit is a bíróra fogni, majd némi unszolás után olyan magyarázatot adott a vereségre, amely áttételesen az egész sportág, ha úgy tetszik, a hazai sportélet kritikája: „A kínai versenyzőnek az a Christian Bauer a mestere, aki korábban a Sydneyben győztes francia kardválogatott, majd az Athénban egyéni aranyérmes olasz Montano trénere volt. Tökéletesen fel is készítette a tanítványát Nemcsikből, pedig Zsolt korábban mindig könnyedén verte őt. A lelkiismeretes, szorgalmas és szakmájukat is kiválóan ismerő magyar edzőknek sajnos egyébként is általános hibájuk, hogy taktikában keveset adnak, meg mindig a technikára helyezik a fő hangsúlyt. Pedig a leegyszerűsödött, dinamikusabbá és gyorsabbá vált vívásban már egyre kevesebb szerep jut neki, a taktika dönt.”
Mint ahogyan döntött nem sokkal később bizonyos Keeth Smart javára is Szilágyi Áron ellen. Ez legalább már a legjobb 16 között történt, bár tinédzser korú versenyzőnk a Decsi Tamás feletti 15-9-cel jutott el oda. Azaz: a nap egyetlen magyar győzelme ugyancsak magyar vívó ellen született. Szilágyi igen egyoldalú küzdelemben maradt alul 15-10-re, becsületére váljék, hogy ezt ő is elismerte, semmiféle mentséget nem keresett, amikor leszögezte: „Smart sajnos megetetett a stílusával, szinte rám ugrott a támadásai során, egészen máshogyan vívott, mint a magyarok, az olaszok vagy a franciak. A bíráskodáson sem múlott semmi, csak abban bízom, hogy mivel a csapatversenyt is az amerikaiakkal kezdjük, addigra alaposan felkészülök Smartból, és visszavágok neki.”
Nevezett úriember eközben pár méterrel arrébb szélesen mosolygott, és amikor odaléptünk hozzá, szinte lelkendezve hadarta: „Magyar? Imádom a magyarokat! Nézze a felszerelésemet, az is magyar, az első edzőm, Aladar Kogler (Kógler Aladár, Amerikában roppantul tisztelt, felvidéki származású mester – a szerk.) is az volt, minden februárban Magyarországon edzőtáborozom, úgyhogy nagyon sokat köszönhetek önöknek.” Az ömlengés után azonban azzal folytatta, hogy most már ukrán trénere van, akivel előző este három órán keresztül elemezte videón a várható ellenfeleket, és pontosan tudta, mi a feladata Szilágyi Áron ellen. Elárulta még, csupán egy évvel az olimpia előtt került profi státusba, most ezért a hét hat napján három órát edzhet, de tavaly még a Verizon mobiltársaság alkalmazottja volt, és valószínűleg jövőre is az lesz. Végül magyarul, „köszönömmel” búcsúzott tőlünk – mi is megköszönhetjük, amit hallottunk tőle –, majd hamarosan a versenytől is, mert azért a világklasszistól még messze van. A legtovább jutott magyart azonban így is simán verte.
Négy versenynap után tehát még mindig érem nélkül állnak vívóink, és ha egyéniben valamit kozmetikázni akarnak a képen, arra ma a női párbajtőr, Mincza Ildikó és Szász Emese révén kínálja az utolsó esélyt.
Elfelé poroszkálva a vívócsarnokból döbbenten észleltük, hogy a bejárat mellett parkol egy úgynevezett pszh, azaz páncélozott szállító harcjármű. Nem tudni, a már-már idillien békés és mosolygós Pekingben mi célt szolgál, de arra feltétlenül jó volt, hogy a bevezetőben említett akasztófahumornak táptalajt adjon. Valaki ugyanis rábökött a vajszínűre festett, így kifejezetten nevetséges, amúgy is elavult, a Magyar Néphadsereg felderítő szakaszai számára az 1980-as években rendszeresített gépszörnyre, és megjegyezte: na, ez a modern fegyver, nem a magyar kard.