Hadakozni a békéért és a rendért

László Gyula tanítványaként az ön kutatói tevékenysége a magyar őstörténethez, az avarokhoz és az ázsiai lovas nomádokhoz kapcsolódik. De mivel hazánkban is jelentős régészeti tevékenységet végzett, továbbá összeállította a Kárpát-medence honfoglalás kori, valamint X. és XI. századi temetőinek jegyzékét, kézenfekvő a kérdés: nem lelt rá valami lényegesre Szent István tevékenységével összefüggően is?
– Amit itt érdemes említeni, az első királyunk egyik nagy belső ellenfelével, Koppánnyal, Somogy urával függ össze. Az egész Kárpát-medencére vonatkozó, 2002-ben megjelent jegyzék készítése során természetesen „Somogyország” öszszes korabeli temetőjét is átnéztem. Kerestem a X. századbeli temetők esetében a XI. századi átmenetet. Egy helyütt sincs ilyen. Ez alapján feltételezhető, hogy miután a még megkoronázatlan, fiatal király leverte a vele szembekerülő Koppányt, pogány népét erőszakkal áttelepítették az ország más részeibe.
– Utal erre más jel?
– Nem, de nagyon beszédes, hogy nem folytatódnak a szóban forgó temetők, ellentétben az ország túlnyomó részének korabeli temetkezési helyeivel. Ott általában azt figyelhetjük meg, hogy az addigi pogány temetőkbe a kereszténység felvétele után is temetkeznek, immár az új rítus szerint. Koppány neve a „kapkán” szóból származik, ami megvolt az avar kaganátusban, illetve a türköknél is, ott „kapagán” alakban. Valószínűleg a kagán helyettesét jelenti a szó, vagy részuralkodót. Koppány bukásáig az egyik részuralkodója volt a történelmi országba betelepült magyarságnak. Nos, a nomád állam lehetővé tette a részuralkodók meglétét, a keresztény királyság nem. Somogy ura ráadásul a levirátus addigi szokásjogán keresztül, mely szerint az uralkodó özvegyét a legidősebb közeli férfi rokonnak kell elvennie, a főhatalomért is kinyújtotta a kezét. Ő a nomád államformát akarta folytatni, István viszont akkor és később mindent megtett, hogy Géza nagyfejedelem örökségét királysággá szervezze át.
– Ismert, hogy Koppány, akinek lázadó alakjában a keleti örökség megtartásának igénye sűrűsödött össze, nem vehette feleségül Géza özvegyét, Saroltot. Haddal ment István ellen, Veszprémnél csatát vesztett, német módszerrel végeztek vele: felnégyelték. Szent István – hogy kissé provokatív legyen – netán idegenszívű volt?
– Semmiképpen sem. Tény ugyan, hogy első nagy hadi erőpróbája, a szóban forgó veszprémi csata előtt Bénynél – ami ma Bina néven Szlovákiához tartozik – behívott német lovagok övezik fel. Tőlük kapja azt az ifjúkori, északi germán jellegű, valószínűleg Jütlandban készült kardját is, amely mindmáig megvan Prágában, igaz, kiállítatlanul. Az is tény, hogy különösen kezdetben, a lázadó részuralkodókkal szemben idegenekre is támaszkodik. De szeme előtt mindig a független, erős Magyarország lebegett, akkor is, amikor Nyugat-Európához integrálta népét. Itt jegyzem meg, mekkora pontatlanság azt mondani, hogy mi Szent István által Európába illeszkedtünk be. Törzsi államként a magyarság már akkor is Európában volt, amikor még a Kazár Birodalom keretei között élt.
– Kiolvasható-e valamiféle idegenimádatra való felszólítás István fiához, Imre herceghez intézett intelmeiből, ahogyan azt ma azok sugallják, akik első királyunkat már-már a multikulturalizmus előfutáraként igyekeznek beállítani?
– A latin nyelvű intelmek azon része, amelyre céloz – gyönge és esendő az egynyelvű és egyszokású ország, azaz királyi hatalom –, nem erről szól. A mondat szűk szövegkörnyezete egyértelműsíti, hogy az uralkodó a királyi udvarról beszél: a vendégek különféle szót, azaz nyelvet, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami mind a király udvarát ékesíti és erősíti. Vagyis a nagy uralkodói szervezet, amelybe a várispánságok és egyház is beletartozott, központi magjából kell kiindulni. Ide tartozott többek között a testőrség is, melynek ura Imre herceg volt. E testőrség például kijevi ruszokból állt. Az udvarban voltak külföldi származású harcosok, pénzügyi szakemberek, egyházi és más személyek, s a király arra intett, hogy ezeket szaktudásuk, nyelvismeretük és kapcsolataik révén, az írásbeliség vagy éppen az egyházszervezés biztosítása végett meg kell becsülni. Ez korántsem jelentett etnikai vagy nemzeti feloldódást, netán hűbériséget. Szent István, még ha voltak is nyugati tanácsadói, döntően a magyar urakra támaszkodott. A döntő a Szent István-i országban a magyar elem volt, amely bővében volt keleti gyökereknek, melyeket ebben a hazában is érvényesíteni tudott. Jellemző, hogy azok a szász, bajor lovagok is, akik felövezték Bényben Istvánt, később magyar földesurakká lettek.
– A már korábban itt élt népekhez miként viszonyult a magyar király és állama?
– Amikor honfoglaló eleink ide benyomultak, a Kárpát-medencében nem volt egységes politikai uralom. Avar utódok és egymástól különböző kultúrájú szlávok – morva, keleti, délnyugati, ős szlovén és bolgárszláv nyelveken beszélő helyi lakosság – volt itt. Bár megjelentek külföldön olyan „szakmunkák”, melyek szerint a magyar honfoglalók irtották őket, ez valótlanság. Miért akarták volna megsemmisíteni a zömében legeltető állattartással foglalkozó hódítók az itt talált földművelőket? Érdekük volt a szoros
kooperáció. Természetesen az első király sem bántotta őket, felelős patrónusuk volt nekik is. A Szent István-i örökségnek akarva-akaratlanul hordozói a ma külön államiságot képező szlovákok is, hiszen címerükben ott a kettős kereszt, amelyet az első magyar király kapott Rómától az apostoli térítés jelképeként.
– Ma evangelizálásról, misszionálásról beszél a kereszténység, a korai középkor vége felé az önkéntességgel gyakran szembemenő térítés volt általános. Milyen lehetett István király mint apostoli térítő és a „közeg”, ahol ekként működött?
– Nem személyesen ment téríteni a népcsoportokat: várispánokat és más helyi potentátokat bízott meg azzal, hogy segítsék a püspököket, szerzeteseket, behívott térítőket. Mindenesetre aligha hihető, hogy az országszervezés eme területén a harcos uralkodó kevésbé mutatkozott volna keménykezűnek. A térségi beilleszkedésnek a nép vallásváltása is elkerülhetetlen feltétele volt. Ennek véghezvitele azonban mégsem lehetett egyértelműen nehéz feladat. Egyfelől azért nem, mert Magyarországon a görög rítusú egyházi térítők már a IX. század derekán jelen voltak, ráadásul a honfoglalást megelőzően eleink a Bizánci Birodalom peremén vándoroltak mind nyugatabbra, találkoztak Metóddal is. Másfelől a magyar ősvallás is lényegében valamilyen „nagyistent, égistent” imádó egyistenhit volt. A Tengri-hit, amely az ősbolgároknál és a türköknél, illetve más török népeknél is dívott, nem állt egészen távol a kereszténységtől. Ahogyan az iszlámtól vagy a zsidó vallástól sem, mellyel szintén sok lehetőségük volt megismerkedni őseinknek.
– Azt, hogy a magyarság eleinek közép-, illetve belső-ázsiai „fonata” hajdan termékeny kapcsolatba kerülhetett akár a kereszténységből származó nesztoriánus, illetve a kereszténységgel némileg rokon manicheista hittel, kizárható?
– Nem zárható ki egészen, de arról, hogy e két vallás formálta volna az ősmagyarok hitét, nincs írásos adat.
– Bizonyosan halaszthatatlan volt a Nyugat-Európához illeszkedő keresztény közép-európai állam megszervezése, amit Géza nyomán fia, Szent István valósított meg?
– Ha marad a nomád állam, a részuralkodók – például Koppány, Csanád, Ajtony, Prokuj, a fiatalabbik Gyula – alighanem szétcincálták volna a megszerzett hazát. Lehet, hogy a lengyelek szereztek volna meg egy jó darabot az országból, a Dunántúlon pedig kiújul a német uralom. Az is végveszélybe sodort volna bennünket, ha az akkor már hanyatlásnak induló Bizánchoz csatlakozunk. Géza és István tehát helyesen választotta a német – nyugat-római – mintát, a kereskedelmi útvonalak, a pénzgazdálkodás, az állam- és egyházszervezés, a vallás tekintetében.
– Tehát nem a – pejoratívan kalandozásoknak nevezetett – nyugati hadjáratok kiváltotta nemzetközi harag és összefogás volt a kényszerítő ok?
– Valóban nem. A kalandozások kifejezést egyébként is jó volna már elfelejteni. Nem mintha nem lett volna a fiatal magyar harcosok számára a nyugat-európai hadivállalkozás egyben zsákmányszerző kaland is. Mégsem voltak ezek pusztán kalandozások, még kevésbé rablóhadjáratok, amint némely magyarra lefordított külföldi történelmi atlaszban is olvashatjuk hozzá nem értő, figyelmetlen vagy nemzetietlen magyar lektorok hibájából. A magyarok mindig egy-egy nyugati országbeli hatalmasság hívásának engedve, azokkal politikai szövetségben, egy másik ottani potentát ellen szálltak csatába.
– Annyiféleképpen méltatták már Szent István művét. Ön miben látja fő érdemeit?
– Az, hogy igen magas kort élhetett meg, illetve hogy fiatalkorában kitűnő keresztény nevelést kapott, csak a keretet jelenti. Emberfeletti teljesítményre vall, hogy 997-től kezdve, 1000. karácsonyi vagy szilveszteri megkoronázásán át négy évtizeden keresztül csaknem szüntelenül hadakoznia kellett. Méghozzá éppen a krisztusi béke érdekében. A legeslegnagyobb katonai erőfeszítéseket nem elsősorban a hódító igénnyel fellépő külföld, hanem belső lázadókkal szemben kellett meghoznia. A már említett Intelmek, amelyek a szintén igen fontos két törvénykönyvével együtt csak a Corpus Iurisban maradtak fenn, egy tulajdonképpeni alkotmány csíráját képezte. Emellett létrehozta a királyi vármegyerendszert, amely akkor még csak 30-39 megyéből állhatott, de továbbfejleszthetőnek bizonyult. Kilenc-tíz püspökséget is alapított István király, a veszprémi püspökséget valószínűleg még Géza alapította. Nagy kár, hogy István korából csak kilenc-tíz korabeli oklevelet ismerünk, mivel a török hódoltságban ez a fajta kiterjedt írásbeliség túlnyomórészt elpusztult… Annál fájóbb számomra, hogy még mindig nem adta ki senki közös kötetben, magyarul a két törvénykönyvet, az Intelmeket és az István szentté avatása kapcsán íródott három legendát, azaz életrajzot.
– Abból, hogy az istváni törvénykönyvekben – ahogy Szent László, Kálmán által alkotottakban is – nagy hangsúly esett a magántulajdon védelmére, mire lehet következtetni? Kirívóan ragadós kezűek voltak a sztyeppei ivadék magyarok?
– Ennek ellentmond, hogy a nomád államiságban is szigorúan büntették a vagyoneltulajdonítást. Annyi azonban bizonyos, hogy István erős államot igyekezett megszilárdítani a törvényhozatal útján is.
– Aki majd az interjút olvassa, elkerülhetetlenül párhuzamot von a jelennel, többek között azzal, hogy a vidéki Magyarországnak, a falusi magyar kistermelőknek tőrdöfés az ottani vagyon-, sőt létbiztonság gyengesége.
– Úgy gondolom, nem erőszakolt, ha erre a fölvetésére törvénytisztelő emberként kijelentem: Szent István művének az is üzenete, hogy a jelenkori magyar jogszabályoknak is jobban meg kellene felelnie a mai államrendnek, a napi gyakorlatnak. Nem az István korában elfogadható drasztikus megoldásokat kellene átvenni, de konkrétabbá, szabatosabbá kellene tenni a büntetőjogot, hogy ne lehessen egy helyzetet háromféleképpen értelmezni, ne legyen tere a közbeszédben az olyan zsargonkifejezéseknek, mint például a megélhetési bűnözés. Bizony, a korrupció, a baksis szégyenletesen nagy szerepe, a közbiztonság helyzete megoldásért kiált. Az elmaradt térségek falvainak érdekében a törvényhozóknak vissza kellene állítani a csendőrség intézményét. Mindegy, hogy milyen néven, de szükség volna ilyen szervezetekre, mivel a rendőrség inkább egy városi keletkezésű és küldetésű, sokfunkciós szervezet. Nem véletlenül van csendőrség Franciaországban, Ausztriában, Romániában vagy éppen Oroszországban.
– Volt-e valamiféle nemzeteszme, öszszetartozás-tudat Szent István korában, s ha igen, mi ennek ma a jelentősége?
– Bizonyosan létezett egységes identitás az akkori magyar nép körében és a hozzájuk csatlakozottakban, különben az első királyt követő négyéves trónviszály, véres zűrzavar idején szétesett volna ez a fiatal keresztény állam. A lényege ennek az összetartozás-tudatnak körülbelül az lehetett, mint a mai nemzettudatnak: fontos, hogy az ember teljes személyiségével vallja magát magyarnak, képviselje nemzeti közösségét minden szellemi és fizikai erejével, sőt anyagi áldozat útján is. A Szent István-i örökség ma kevésbé hangsúlyozott része a magyar nyelv. Ennek megőrzésében egyaránt nagy a felelőssége az anyaországi és az elcsatolt területeken élő magyaroknak, nem kevésbé a Kárpát-medencei nemzetünket Brüszszelben képviselő politikusoknak is.