Fércmű

Nem akarom magamra zúdítani a kedves olvasók haragját, de még jóval a rendszerváltozás előtt járta egy mondás a szerkesztőségekben, miszerint aki levelet ír egy újságnak, az nem normális. A megállapítás állítólag Gábor Andortól származik. El sem tudom képzelni, hogy a Szabad Nép munkatársa, a Ludas Matyi alapító főszerkesztője mire gondolhatott. Talán arra, hogy aki akkoriban kritikával illetett egy cikket, netán különvéleménye volt a politikáról, a saját bőrét vitte vásárra.

Az évek múlásával a mondás nem merült feledésbe, cinikus hírlapírók a közelmúltig idézgették, amikor alig olvasható írással körmölt levelek tartalmát próbálták kihámozni, vagy a borítékból néhány kusza sor hullott ki mondjuk Zorro aláírással. Ilyesmi persze manapság is előfordul, a minap például egy feltaláló írt, aki megalkotta a feketén világító fényszórót, amely napsütéses időben lehet nélkülözhetetlen az emberiség számára.
De hagyjuk a múltat, az új nemzedék talán már Gábor Andor mondását se ismeri. Ez így van rendjén, hiszen szabad ország szabad fia ott nyilvánít véleményt, ahol akar. Ráadásul a politikai küzdelmek megtermékenyítik a levélírókat is. Nagyon ritka az a küldemény, amely a hétköznapokból küld palackpostát, például arról, hogy sehol nem lehet hagyományos tornacipőt kapni, hogy nincs már könyvkötő, nincs suszter, ezzel szemben egy-egy politikai esemény kapcsán az olvasók szívesen vallanak meggyőződésükről, megerősítve kedvenc lapjuk irányvonalát. Kijelenthetjük tehát, hogy semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki levelet ír az újságnak, sőt, amióta elterjedt az elektronikus levél, azóta áradnak a küldemények, a szerkesztőségek külön kis apparátust működtetnek ezek kezelésére.
Én is kaptam egy levelet Cs. A. kedves olvasómtól, aki a szerdánként ezen a helyen megjelenő tárcarovatom egyik írását (Érkezés) alpári, bunkó fércműnek minősíti. Annyira felháborította a kis tárca, hogy egyenesen a választások sikerét látja kockára téve, ha ez így megy tovább. Az persze tiszteletre méltó, ha valaki aggódik a polgári jobboldal értékrendjéért, engem viszont akkor fog el a kétség, ha valaki nem tudja, mit olvas. Na, ezt gyorsan vissza is szívom, eszem ágában sincs megbántani Cs. A. kedves olvasómat, aki kifogástalan erkölcsi érzékkel elemzi az írást, amelynek egyik figurájáról megállapítja: „gyávaságánál csak az arca nagyobb”. No lám! Éppen ezt a magatartást próbáltam üstökön ragadni, ezek szerint elsöprő sikerrel. A tisztelt levélíró abba a rút csapdába esett, hogy a szerzőt írása szereplőjével, a kis történet mondanivalóját pedig talán a lap irányvonalával azonosította, ami fájdalmas tévedés. Ráadásul tárcámat a Heti hetes sötétségéhez hasonlította, ami azért igazságtalan, mert semmi pénzért nem vagyok hajlandó szemellenzőt viselni, vagy éppen nektárt csepegtető ülepek körül döngicsélni. (Az írástudó felelősségét illetően Márai Sándorral értek egyet, bár erre vonatkozó nézeteit senki nem szokta idézgetni, nyilván nem véletlenül. Kényelmetlen.)
Amikor tizenhárom hónappal ezelőtt, hosszabb szünet után, ismét belevágtam a Magyar zsebtükör sorozat írásába – a korábbi évek termésének java kötetben is megjelent –, elsősorban az a törekvés vezérelt, hogy arról a bánatos, szürke, lelkiekben, anyagiakban fájdalmasan szegényedő, erkölcsét, értékeit, tradícióit veszni hagyó, a sárga földig lealjasult televíziós csatornák által elbutított, becsapott Magyarországról írjak, amely a politika színes függönyei mögött bénultan várja sorsa jobbra fordulását. Tudom persze, ennél jóval árnyaltabb a kép, azonban éppen ezeket az árnyalatokat igyekszem szerdánként megfesteni, többnyire az irónia eszközeivel, és azzal a hittel, hogy az ördög a részletekben rejtőzik, onnan vigyorog a képünkbe.
Karcolat, glossza, humoreszk, egyperces novella, stílusjáték és életkép egyaránt előfordul ezen a tenyérnyi helyen, s a hozzám érkező sok-sok elismerő levél, telefonhívás jóleső visszaigazolása annak, hogy vállalkozásom igaz úton halad, s az olvasó kedvére van. Egyes írások olyan karriert futottak be, hogy középiskolákban olvasták fel őket, és hadd dicsekedjek el azzal is, hogy Debreczeni Tibor összeállításában a Kuckó színpad nagyszerű művészei több előadást is tartottak a Magyar zsebtükör darabjaiból.
Vágyhat-e többre a tárcaszerző?