Legalább ötszáz darabot, de lehet, hogy többet. Az utasok unalmukban amúgy is bámészkodni szoktak, főként egymást, de most az a sok lottószelvény kötötte le a figyelmüket. Persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy az aktatáskás ember mindet ki akarja-e tölteni. Egy szelíd kinézetű házaspár azt találgatta, hogy vajon mibe kerülhet ennyi szelvényt játékba küldeni, távolabb pedig egy becsületben megőszült munkásembert annyira felizgattak a várható fejlemények, hogy még a szalvétából is elfelejtette kicsomagolni a szendvicsét, úgy harapott bele.
Váratlanul kiderült, hogy az aktatáskás embernek nincs meg a tolla. Kétszer is átkutatta a zsebeit, nem találta. Bosszankodva csóválta a fejét, s megörült, amikor a szomszédja, egy szomorkás arcú, vézna fiatalasszony golyóstollat kínált neki. Örvendek, Balogh vagyok, köszönöm a kedvességét – hálálkodott a lottós ember, szinte meghatódva, aztán még hozzátette: segítsünk egymáson, ahol csak lehet, nem igaz? Benyúlt az aktatáskájába, kiemelt egy jókora köteg húszezrest – több millió forint lehetett –, és a szomszédja ölébe tette. Kérem, fogadja el!
A fiatalasszony bénultan meredt a pénzre. Ez valami rossz vicc? – kérdezte, mire az aktatáskás legyintett: ugyan, semmiség, tegye csak el! – Ne szórakozzon velem! – csattant fel erre az aszszonyka, és ingerülten visszadobta a pénzt, amely attól kezdve a tekintetek pergőtüzében feküdt a lottószelvények mellett. Az aktatáskás ember megrántotta a vállát, nem erősködött, nekilátott a szelvények kitöltésének. Céltudatosan dolgozott, ugyanakkor ötletszerűen, hiszen a golyóstoll hegye olykor néhány másodpercig körözött a szelvény felett, míg aztán lecsapott, és ikszelt. A fiatalasszony a szeme sarkából figyelemmel kísérte a műveletet, s megállapította, hogy az aktatáskás ember meglepően sokszor részesíti előnyben a szomszédos számokat. Hosszú csend állt be, csak a vonat zakatolt, feszült várakozás párolgott a levegőben. Szépen sorakoztak egymásra a kitöltött szelvények.
Hajdúsámsonnál sokan szálltak fel, s az aktatáskással szemközti ülésre egy vörös hajú fiatalember telepedett. Hátizsákját a csomagtartóra dobta, de előtte még néhány egyetemi jegyzetet és egy zacskó pogácsát vett ki belőle. Közben észrevette a húszezreseket, s azt is, hogy mindenki a pénzt figyeli. Morzsát fröcskölve beleharapott az egyik pogácsába, aztán a kupacra bökött: jobban teszi, ha eldugja, mert csorog a nyála mindenkinek! – Szeretné megkapni? – nézett rá az aktatáskás. – Miért, talán maga a Mikulás? – kérdezte a fiú kölykös derűvel. – Ne gúnyolódjon, ha szüksége van rá, tegye el! A vörös hajú abbahagyta a rágást, megpróbált fölényes arcot vágni, nehogy kiderüljön, mennyire zavarban van. – Provokál? És ha tényleg elteszem? – kérdezte, mire azt aktatáskás felé nyújtotta a pakli húszezrest. – Tessék!
A fiú nem nyúlt a pénzért. – Én mindjárt eldobom magam, ez tényleg nekem akarja adni ezt a tenger zsozsót – mondta szinte segélykérően, de senkitől sem kapott tanácsot. Az emberek lesütötték a szemüket. Tudja mit? Nem kell! Tartsa meg magának – nyögte ki, és fülig vörösen a Belgyógyászati fizikális diagnosztika alapjai című tankönyvbe temetkezett. Az újabb visszautasítás felborzolta a kedélyeket, vadidegenek hajoltak össze, hogy véleményt cseréljenek.
A vasúti kocsi hátuljából ekkor egy tanáros kinézetű idős férfi került elő. Karon fogva vezette befáslizott lábú feleségét. Megállt az aktatáskás előtt, és görbe ujjával a húszezresekre mutatott. – Ne tessék tolakodásnak venni, de ha esetleg… – Ó, ne szégyellje, ezt a kis vagyont szeretné? – Őszintén szólva, igen. – Na, végre valaki elfogadja – örvendezett az aktatáskás, és átnyújtotta a pénzt. – Használják egészséggel!
Hiába, szemesnek áll ez a rohadt világ – jegyezték meg többen, s voltak, akik szerint azonnal rendőrt kellene hívni. De ez még hagyján. A tiszafüredi állomás peronján egy asszony egyszerűen leköpte a gyanútlan aktatáskást.
Nacsa Lőrinc
Nacsa Lőrinc: A nemzetpolitika akkor jó, ha személyes kapcsolatokra épül
