Belépünk az ajtón, nem látok semmit az égvilágon. Áthatolhatatlan sötétség és füst, azonnal elveszítem a tájékozódási képességemet. Mögöttem a társam próbál irányítani, de nem tudom, merre menjek, csak azt érzem, hogy mindenféle akadály tornyosul a lábam alatt: hordók, deszkák, törmelék. Az egyikben meg is botlom és elesem. Nincs semmi bajom a kis ijedségen kívül, de nagyon nehéz a földről felállni, mert visszahúz a hátamon a légző és a kezemben a tömlő. Kapkodva veszem a levegőt, remegnek a lábaim. Tovább kell menni előre, hogy minél előbb kihozzuk a sérülteket. De merre menjek? Társam magyaráz: a falat keresd, azt tapogasd! Megpróbálom, és így araszolok rettentő lassan előre. Megint rám szólnak: guggolj le! Valahogy leereszkedem, de így még nehezebb haladni a súlytól, amit cipelek. Rám tör a félelem, mondogatnom kell magamban, hogy semmi bajom nem lesz, vigyáznak rám, de nem bánnám, ha már kimennénk, mert már minden érzékszervem cserbenhagyott: nem látok, nem tudom, mennyit jöttem, és mennyi idő telt el, és nem hallom, mit magyaráznak a társaim.
Valami vöröses fény dereng előttem: a „tűz”. Arra kell menni. Csak vörös ködmasszát látok. Hiába indulok arra, mintha egy centit se haladnék. Közben megint hallom az utasítást: sérültek vannak, keresd őket! Tapogatok mindenfélét – ez egy fülke, visszatértem az előző helyre, eltűnt a vörös köd. Merre van a tűz? Nem tudom, jobbra fordultam-e az előbb vagy balra, alig bírom húzni a tömlőt, nem találom a sérülteket. Ott tartok, hogy feladom. Társam megállít és kérdez: „Szerinted mekkora helyiségben vagyunk?” Nem tudom. „Hány helyiségen jöttünk eddig keresztül?” Nem tudom. „Mennyit haladtunk?” Nem tudom. „Hol a tűz?” Nem tudom. „Milyen alakú a helyiség?” Nem tudom. Valami barlangos, alacsony mennyezetű labirintus – gondolom én. „Egyáltalán mit tudsz elmondani erről a helyről?” Semmit. Az égvilágon semmit. Kapkodom a levegőt, remegek a súlytól, nem bírok haladni. És borzasztó meleg van.
Társam, aki eddig vigyázott rám, jelzést kap: kevés a levegője, ki kell mennie. Szeretnék belékapaszkodni és felsikoltani: Ne hagyj itt! De persze nem teszem, szégyellném, ha kiderülne, mennyire félek. Rábíz valaki másra, de nem látom, kire. Mi van, ha egyszer csak eltűnnek a többiek a sötét ködben, ahol két centire se látok, és nem tudom, hol kell kimenni? Valaki megragad hátulról és magyaráz: „Állj fel! Mennyi levegőd van?” Honnan tudjam? „Ott van rajta a mérő a bal kezednél.” Persze, mutatták, mielőtt bejöttünk. Ahogy felállnék, kis híján visszazuhanok a súlytól, a combom fájdalmasan tiltakozik. Tapogatok, nem találok semmit. Valaki odajön, megtalálja és a szemem elé tartja. „Mennyit mutat?” Semmit nem látok. Leolvassa, mondja az értéket, de nem tudom, ez mit jelent. Távolabbról hangok, utasítások, de mintha egyszerre nem érteném a nyelvet, nem tudom kivenni, mit mondanak. Most mit tegyek? Mehetek tovább? Van elég levegőm? Rám szólnak: „Tovább, keresd a falat!” Huh! Megint le kell guggolni, most még nehezebb. Nem bírom továbbvinni a sugárcsövet. Megint tapogatok, de a fal mindig eltűnik előlem.
Egyszer csak ezt hallom: „Kimegyünk. Fogd meg a tömlőt erősen, húzd feszesre, annak mentén tudsz visszatalálni.” Jó, de hol van? A kezembe adják. A sugárcsövet elveszik. Elindulok. Állva könnyebb lenne, de megint le kell guggolni. Mintha belegabalyodtam volna a tömlőbe, áthurkolódott a testemen, nem tudok haladni tőle. Nem bírom kiszabadítani magam. Megint a társam segítségére szorulok. Elindulunk, de egy hordó az utunkat állja. Majdnem átesek rajta, és újra beleakadok a tömlőbe. Társam előremegy. „Kapaszkodj belém – mondja –, gyere, nyújtsd a kezed, nyugodtan, bátran!” Előttünk fény dereng: a kijárat! Micsoda megkönnyebbülés!
Ahogy kilépek az ajtón, mosolygó arcok fogadnak, fényképeznek, segítenek levenni a felszerelést. Most érzem, hogy teljesen leizzadtam és kifulladtam. „Kapkodva vetted a levegőt” – mondja a parancsnok. Én alig tudok szólni, csak lihegek, és örülök, hogy végre a fényben vagyok, ismerős arcok között, biztonságban.
Így éltem át a tűzoltási szituációs gyakorlatot. A tűzoltók a rádiós légzőkészülék használatát gyakorolták. A légzőkön található egy kulcs, amelyet az úgynevezett Merlin-táblába helyeznek: ez a készülék jelzi, hogy a tűzoltónak mennyi levegője van, mekkora a hőmérséklet a helyszínen, és kiszámolja, hány percre elegendő a levegője. A kint levők ezt figyelve tudnak jelezni a tűzoltónak, ha fogy a levegője. Amíg a többiek a gyakorlat tanulságait összegzik, én is rendezem a soraimat. Kezem-lábam remeg, beletelik pár percbe, míg visszazökkenek a „valóságba”.
Később jön a meglepetés: a parancsnok lámpával vezet vissza a helyiségbe, ahol voltunk. Én egy alacsony mennyezetű, barlangos labirintusra emlékszem, amely tele van kis beugrókkal, és össze-vissza kanyarog. De a pince, ahova bemegyünk, csak két helyiségből áll, négyszögletes, egyenes fala van és magas. Elképedve szemlélem a terepet. A beugrók csak faállványok, amelyek alatt kúsztam-másztam, tapogattam. Úgy emlékszem, nagy távolságot jártunk be, de most alig néhány méternyi tér van a szemem előtt. Úgy érzem, legalább egy óráig bent voltunk, de most megtudom: a gyakorlat mindössze tizenöt percig tartott.
Ez „csak” egy gyakorlat volt. Fényből „készült” tűz, szimulációs sérültek, műfüst. És mi van egy valódi esetnél? Ahol igazán égető a tűz, igazán gyilkos a füst, és igazi, életveszélyben levő sérültek várják megmentőiket...? A parancsnoktól megtudom: ez a szimuláció egy valódi tűzesetnek nagyjából 30 százaléka. Döbbenten hallgatom. És csak ez jut eszembe: hogyan lehetséges, hogy ők egy ilyen helyen tudnak tájékozódni, tudnak oltani, kihozzák a sérülteket, méghozzá gyorsan?
Persze a gyakorlat és a rutin megkönnyíti a dolgot – magyarázza egyikük. Biztosan. Mindenesetre én, ha lehetséges, most még jobban tisztelem őket.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
