„Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát” – jelentette ki Csoóri Sándor 2007-ben, az ország sorsának döntő fordulatát elsők között megérző, megfogalmazó Márciusi Chartában.
Tény, hogy Illyés Gyula mellett Csoóri volt az a hatalom által is – fogcsikorgatva – elismert, szellemi vezető szerepet betöltő írástudó, aki esszéiben, naplószerű írásaiban fölemlegette a határon túli magyarság kérdését is. Az őt ért szüntelen támadások sorából kiemelkedett Hajdú János hírhedt cikke, az Utószó egy előszóhoz, mely az Élet és Irodalom 1983. szeptember 16-i számában jelent meg. Hajdú szabályosan feljelentette Csoórit, mert előszót írt Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez.
Semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek
Durayt Hajdú a cikkben „önjelölt kisebbségi érdekvédőnek” nevezte. Hajdú szerint Duray neve „teljességgel érdektelen”. Duray ekkor már börtönt szenvedett (1982. november – 1983. február közt ült), éppen kisebbségi érdekvédő kiállásáért. Mindezt tudva írta Hajdú – ha felkérésre is – 1983-ban ezt a cikket. Feljelentésének hatására Csoóri Sándort egy évre publikációs tilalommal sújtották.
Durayt egyébként 1983. január 31-én állították bíróság elé. A tárgyalóteremben megjelent Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós. Erre a tárgyalást sietve elnapolták február 11-ére. A Csoóri Sándor vezetésével megfogalmazott tiltakozó levelet háromszázötvenen írták alá. A levélre nem jött válasz, azonban az eljárást 1983. február 24-én felfüggesztették, Duray Miklóst szabadon bocsátották. Kálváriája ekkor sem ért véget, 1984. május 10-én újból letartóztatták a csehszlovák hatóságok.
A rendszerváltás után Hajdú János nem kért elnézést ezért a hírhedt, Csoóri-ellenes cikkéért, hanem az MSZP országgyűlési képviselőjeként, MSZP-s öntudattal újabb kirohanást intézett a költő ellen, támadását már Antall Józsefre is kiterjesztve:
„Amikor a magyar társadalom 1994-ben nemzeti történelmünkben korábban még soha nem tapasztalt józansággal és éberséggel a hatalomból nem kiszavazta az Antall–Csurka–Boross–Lezsák–Giczy–Csoóri-féle politikai sarlatánokat, illetve részben kalandorokat, hanem a szó szoros értelmében elzavarta őket az államügyeknek a közeléből is, akkor az emberek voltaképp azt juttatták kifejezésre, hogy értik a veszélyt.” (Hajdú János: Quo vadis, MSZP? – Népszava, 1996. november 16.)
Ezer egy ellen
Csoóri Sándorról negyven év alatt 938 jelentést készített a kommunista politikai rendőrség, mintegy 65 ügynök közreműködésére támaszkodva, közel kétezer oldalon. Ennyit adtak ki, de ennek tartalma arra utal, hogy jóval több jelentés keletkezett, ennek csaknem a duplája. Hollétükről semmi sem tudható.
1957-től a rendszer bukásáig – az utolsó hozzáférhető jelentés 1989. november 16-án készült – dokumentálhatóan 234 belügyes foglalkozott Csoóri Sándorral. Többségük főtiszt, altábornagy is akad köztük, írta Kiszely Gábor Szellem a célkeresztben – Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei című könyvében. 1974. augusztusában a BM emberei megnyitották a Subások nevű aktát, hogy figyeljék a népi – szerintük nacionalista – írói csoportosulást (Czine Mihály, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Sánta Ferenc, Kiss Ferenc, Kósa Ferenc, Lezsák Sándor, Für Lajos). 1980 februárjában a kecskeméti Forrás közölte volna Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét. A hatalom a kinyomtatott példányokat elkobozta, helyette más anyagot kellett tenni ebbe a számba.
A Fiatal Írók József Attila Köre 1980 októberében Szentendrén tartott gyűlésén többen elítélték a Csoóri Sándor elleni intézkedéseket.
Kiszely könyvéből kiderül: a Duray melletti kiállásra vonatkozó anyagok, az erről szóló jelentések szinte teljesen hiányoznak a Csoóri rendelkezésére bocsátott ügynöki jelentésekből. Tehát valakik nevének kiderülése még mindig „állambiztonsági kockázatot” jelent – olvasható Kiszely összegzésében.
Közelítés a szavakhoz
József Attila is megfogalmazta ezt a „veszélyt” Freud látogatása alkalmából:
„Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.”
De ki emlékszik már Hajdúra, E. Fehérre, s a többi megbízható elvtársra? Csoóri irodalmi teljesítménye jelentős, maradandó. S ne feledjük: életművének nagyobb része a kommunista diktatúra idején, állandó zaklatottságban született. A népi és nemzeti eszme mellett nyíltan kiállt a háromcentis magyar szalagért is gumibotot előkapó Kádár-korszakban. Üldözött erdélyieket mentett, mindig kiállt az igazságért – néhány ködfolt, amit sejtünk, ami fölsejlik e nyolcvan évről. Mert ő nem ezekről vall, hanem népéről – saját sorsáról igen szűkszavú.
Megrázó erejű vallomása, melyet néhány éve közölt egy rövid esszében, fölfedi, hogyan lett a Rákosi-korszakban első generációs értelmiségiként jó képességű, falusi ifjúból képzett, reménybeli káderből magyar íróvá. Erdélyben jártak az 1950-es évek elején, s egy falusi asszonnyal találkoztak. A néhány évre visszatért területről akkor már vagy évtizede kivonultak a magyar katonák, borzalmas időszak következett – teljes elszigeteltség, az anyaországgal való minden kapcsolat elvagdosása. Az asszony nem akarta elhinni, hogy Magyarországról jöttek, majd amikor ez tudatosult benne, beszaladt a házba, és rázta az abbahagyhatatlan zokogás. Ki tudja, mit élhetett át a magyarellenes, totális diktatúra évtizede alatt?! Csoóri mintegy ötven évvel a történtek után írta le ezt az élményét, mint egy olyan találkozást, amely elindította őt a hazája felé vezető úton – visszafelé.
Ezt az élményt fogalmazhatta meg Közelítés a szavakhoz című esszéjében:
„Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, Fekete-Körös. Nem a vízmorajt hallom. Az elveszített hazák csikorognak. Ady zokog a csucsai kastély ablakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángész, az utolsó férfi, aki teljes haraggal sírhatott. Kimondom… végigmondom a szótárt. (…) – mindegyik szóban ott vagyok én is. Ott van a történelmem, ott vannak a hazugságaim, a gyöngeségeim, a mindig csak félig elmondott igazság. Ott van tehát az elhallgatott is. S lehet, hogy ez vagyok én, akihez el kell jutnom. Szavak, utolsó esélyeim, s utolsó akadályaim! Veletek kell újrakezdenem mindent. Mit jelentesz víz neve, alma neve, kenyér neve? Mit jelentesz bomba, gépesített szeretet, rakéta-álom, országhatár? Mit jelentetek fegyverek, magasságos mocsok, világ megnemesítő hajszája? Mit jelentetek pőrén, kihívóan, megfosztva a látszatoktól, visszaéléseimtől – nekem, másoknak, mindenkinek?”
origo.hu
Szijjártó Péter: A háborúpártiak végső támadást indítottak az új realitás ellen
