Az esten elhangzott, hogy noha a hatalmi ágak szétválasztásának gyökere már a görög demokráciában és a római korban is megvolt, mai értelmét és formáját azonban csak a 16–17. században nyerte el: egyfajta válaszként az abszolutizmusra. Ezért felmerült az a kérdés is, hogy szükség van-e erről beszélni a 21. századi demokráciák idején, ha több száz éve működő rendszerről van szó. Példaként merült fel a brit közjogi rendszer, amelyben egyfajta hagyomány, vagy „gentleman’s agreement” az íratlan alkotmánnyal együtt szab határt az önkénynek.
További példaként a kör és a háromszög mintájú hatalmi megosztás merült fel. Előbbi, az egy kézben összpontosuló hatalommal kétségkívül hatékonyabb, hiszen a szereplők között zavartalan az információáramlás és nincs érdekellentét, ráadásul nincs jelen a másik típus láthatatlan negyedik ága, a független média. Így épült fel a kommunista berendezkedésű pártállam is, amely ugyan ellenállás nélkül hajtotta végre politikai célkitűzéseit, ám bezártsága, a hiteles információk és a visszacsatolás nélkül összeomlott. Ezzel szemben áll a háromszög mintájú hatalommegosztás, ahol ugyan lassabban, de viták során, a nyilvánosság bevonásával születnek a törvények és a jogszabályok, ezért ennek elitjét nem fenyegeti legitimációs válság.
E vitapont kapcsán merült fel az amerikai, vagy a francia elnöki modell, amelyben a parlament nem a végrehajtó hatalomnak megfelelő országgyűlés, hanem a kormányzatot ellenőrző erő. Ebben a modellben még lassabban születnek a törvények, viszont szinte az egész társadalom hozzászólhat a maga módján a tervezethez. Lord Acton híres mondására alapozva – miszerint a teljes hatalom korrumpálja annak birtoklóját – mindhárom szakértő egyetértett abban, hogy szükség van fékekre és egyensúlyokra, hiszen az ellenőrizetlen hatalom szükségszerűen vezet korrumpálódáshoz és zsarnoksághoz. Sőt: manapság már sokkal több, burkoltabb eszköz van arra, hogy egyeduralmat építsen ki egy vezető vagy egy párt, mint Montesquieu idején – hangzott el.
Maga a tény azonban, hogy a hatalmat választás útján nyerik el a törvényhozás szereplői, egy nagyon komoly legitimációs tényező – fogalmazódott meg –, éppen ezért tulajdonképpen semmilyen közjogi korlátja nincsen annak, ha egy választáson alkotmányozó többséget ér el egy politikai erő, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Különösen fontos ezért – vélték az e kérdésben egyetértő vitázók –, hogy a törvényhozás felett egy olyan alkotmány őrködjön, amely a nemzet alapvető értékeire épül. Alapvető, hiszen magára az alkotmányra is azért van szükség, mert egy demokráciában elkerülhetetlen az érdekek ütközése: ezeket kell szabályoznia. Ennek némileg ellentmondva elhangzott az is, hogy a közösségi értékek mellett az egyén jogainak is szerepelniük kell az alaptörvényben.
Arról ismét megoszlottak a vélemények, hogy milyen szervezet őrködjön az alaptörvény szellemisége felett és szabjon határt a törvényhozásnak. Az Alkotmánybíróság (AB) mellett szólt érvként a testület húszéves hagyománya, valamint az, hogy a rendszerváltást követően ez a szerv működött, ha nem is hibátlanul, de a legracionálisabban és elvszerűbben. Előnyként merült fel az AB mellett és a kétkamarás testülettel szemben, hogy a taláros testületben kisebb a valószínűsége, hogy érdekellentétek merüljenek fel, arról nem is beszélve, hogy a meghívásos alapon, nem megválasztott felsőház szükségszerűen legitimációs hátrányba kerül, hiszen nagyon könnyen előfordulhat, hogy abba a társadalom egyes rétegeit megosztó szervezetek kerülnek be.
origo.hu
Aranyosi megint cigányozott, a humorista nem tudja, hol a határ – videó
