Nagy volt a sürgés-forgás a szálloda teaszalonjában a Konrad Adenauer és a Barankovics István Alapítvány által rendezett konferencián, melynek előadói a kommunizmus által Magyarországon és a nagyvilágban elkövetett bűnök okára, miértjére keresték a választ.
21 éve, november 9-ről 10-re virradó éjszaka leomlott a berlini fal, amely az önök és a németek számára is hatalmas jelentőségű esemény volt – vágott a közepébe Hans Kaiser, az alapítvány magyarországi elnöke. A döntő események azonban Magyarországon történtek – tette hozzá a volt SPÖ-miniszter. „Amiért ma itt vagyunk, az a szabadságjogok tiszteletben tartására, a kommunizmus bűneire való emlékezés. Az emlékezés egyfelől felelősség, másfelől a tenni akarás jele. Nem szabad megengedni, hogy többet ez előforduljon. Ha a szabadságot veszély fenyegeti, harcolnunk kell érte, ezt soha nem szabad elfelejtenünk.”
Egy olyan párt képviselőjeként állok most önök előtt, amelynek elődjét, a Demokrata Néppártot és annak politikusait üldözték, a határon túlra kergették, börtönbe zárták. Egy őrült ideológia mentén cselekedtek az üldözők, a kommunizmus nevében pusztítottak – emlékezett Harrach Péter, a KDNP alelnöke. Elmondta, sokan vannak a teremben, akik átélték, emlékeznek a szörnyű eseményekre, de még többen a falakon kívül, akik viszont nem. Az események bemutatásában a médiának és az iskoláknak van a legnagyobb felelőssége. A kommunizmusnál kevésbé kártékony, de veszélyes ideológia most is hódít Európában: az ultraliberalizmus. Ahol a közösség, a hagyományok, a normák nem erősek, ott tombolhat eme új ideológia. Nem szabad hagyni, hogy ezen értékeket elodázza ez az idea – hangsúlyozta megnyitóbeszédében a politikus.
50 egyházit „szabadítottak fel” örökre
Csallóközi Zoltán Tamás, a miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke előadásában kitért rá: a megszálló szovjet hadsereg mintegy 50 papot, lelkészt ölt meg a „felszabadítás” idején 1945-ben. A püspökök burkoltan felszólították a háború után rendezett első választáson voksolókat, hogy ne szavazzanak az elnyomókra. A folyamat nem is vezethetett máshoz, mint az egyházi szervezetek módszeres felszámolásához 1946/47-ben. Az 1947-ben rendezett „kék cédulás választásokon” a papok, szerzetesek és apácák már részt sem vehettek. Mindszenty József bíborost 1948-ban ítélték el koncepciós perben. XII. Piusz pápa a következő év januárjában fel is emelte szavát a magyar katolikus és többi egyház egyre fokozódó elnyomása okán.
1950 nyarán felszámolták a szerzetesrendeket, sokaknak csupán néhány percük maradt, hogy a kitelepítést megelőzően összekapkodják legszükségesebb csomagjaikat. Az egyházügyi hivatal felállításával bezárult a kör: államosították az egyházak teljes irányítását, mely egészen a rendszerváltásig így maradt.
Mindszenty előre látta
Családok ezreit tette tönkre teljesen az a kommunista „jogeszköz”, melyet koncepciós pernek hívnak – kezdte Kahler Frigyes bíró, akinek több kötete is megjelent a korszakról. A „lázadó” papság és a hívek tömegeit egyszerűen ki szerette volna irtani a kommunista rezsim. Ezt Mindszenty József előre látta, és akárhányszor a hadifoglyokról, jogtalanul elítéltekről beszéltek, felemelte a szavát. Révai József, a kommunista „trojka” egyik prominense már a rendszer kezdetekor leszögezte: a reakciósokat – antikommunistákat – üldözni kell. A kommunista igazságszolgáltatás a jogellenesség tételét kiejtette a jogi szabályozásból, ezzel útját állta a rendszerrel szembeni bármilyen fellépésnek – magyarázta a bíró.
Az ateizmus államvallássá tétele volt mindennek az alapja, ennek érdekében egymásba gyűrűző koncepciós perek sorozatával juttatták rács mögé a katolikus papok sokaságát. A folyamat végcélja nem lehetett más, mint Mindszenty elítélése – fejtette ki Kahler Frigyes, és Kádár János szavait idézte emlékeztetőül: „mi a munkás-paraszt hatalomért harcolunk, ezért küzdünk tűzzel-vassal a klerikalizmus ellen”.
Névtelenek ezrei
2500-ra teszik az 1956-os forradalom halálos áldozatainak a számát – emelte ki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének vezetője. Jobbágyi Gábor elmondta, az ő lakásukba is becsapódott egy tüzérségi lövedék, nagymamája bele is halt a robbanásba. A korabeli statisztikai hivatal adatait átböngészve a tanszékvezető kijelentette: 12-13 ezerrel többen haltak meg, mint azt a történészek zöme vallja. Ennek végtelenül egyszerű az oka, emelte ki: ahogy a dokumentumok szerint nagymamám tüdőgyulladásban hunyt el, a forradalomban halálos sebet szenvedő emberek esetében sem a halál igazi okát jelölték meg. Azt én sem tudom pontosan megmondani, hányan haltak meg a forradalom áldozataként, de a szám valahol 10-40 ezer közé tehető – hangsúlyozta.
Azt sem kutatták megfelelően ezidáig, hányan vesztették életüket sebesülésben. A salgótarjáni sortűz áldozatainak számát például 45-ben rögzítették, holott a sortűz napján a kórház orvosának beszámolójából kiderül: 27 ember a szállítás közben halt meg, kilenc pedig a műtétet követően. A város jegyzője pedig még ennél is több halottról tud – emelte ki a tanszékvezető.
Jobbágyi Gábor előadásából világossá vált: van még mit kutatnia a történészeknek. A romhalmazzá váló házak alatt életüket vesztő, a bombázásban és az orvlövészek „áldozatos munkájának” köszönhetően elhunyt áldozatokról ugyanis máig nincsenek megfelelő adatok. A megtorlásban meggyilkoltak közül csak a bírósági adatokra hivatkoznak a szerzők, pedig a statáriális kivégzésekkel együtt 350-400 helyett mintegy 6500-9000 ember vesztette életét – világított rá Jobbágyi, majd azzal zárta: az áldozatok számának csökkentése utólag tudatos politikai lépés volt.
1990-ben szabadultak az utolsó politikai foglyok
Ahhoz, hogy Magyarország az ENSZ tagjává válhasson, amnesztiát kellett végrehajtania, a kádárizmust így sikerült nemzetközileg legitimálni – szögezte le Tamáska Péter. A levéltárosként végzett, újságíróként is tevékenykedő kutató elmondta, az utolsó politikai foglyokat 1990 márciusában engedték szabadon. Tamáska Wittner Mária nevét úgy említette, mint a legkegyetlenebb sorsú női elítéltek egyikét. A Fidesz politikusa a sötétzárkát is megjárta, mielőtt 1970-ben kiszabadult volna. Az elítéltek kategorizálását jól jelzi, hogy sokan csak azért rajzoltak horogkeresztet a cella falára, hogy a köztörvényesek közül átkerüljenek a politikai foglyok közé. „Vesszen a Kádár-kormány, heil Hitler!” – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal próbálkoztak egyes elítéltek.
ÁVÓ vagy Gestapo: egyre megy
A puha diktatúra az idő előrehaladtával egyre inkább engedett a szorításon: az 1970-es évek végén „már csak” 59-en voltak rács mögött államellenes bűncselekmény miatt, a ’80-as években pedig ez a szám még inkább apadt – hangsúlyozta a levéltáros. 1989-ben tömegesen szabadították rá a társadalomra a köztörvényeseket. 1956-ban ez teljesen másképp nézett ki, ugyanis „lepapírozták” ezeket a lépéseket, szabadító bizottságok intézték az ügyeket. Ettől függetlenül a köztörvényesek a forradalom előtt is elárasztották az utcákat.
Az egyik legaktuálisabb témával, az 1949-es „sztálini” alkotmánnyal érkezett Szabó István, a PPKE Jogtörténeti Tanszékének vezetője. Kiemelte, egy alkotmány attól alaptörvény, hogy az állam e szerint működik. A jogbizonytalansággal sikerült elérni az állampolgárok feltétel nélküli felelősségre vonását, jegyezte meg, pontosan emiatt csaphatott le bárkire, bármiért a kommunista hatalom. Ezért elmondható, hogy az 1949-es dokumentum éppen hogy megszüntette az alkotmányosságot, nem pedig újat hozott. Miután az elnöki tanács a végrehajtó és törvényhozó hatalmat egy személyben gyakorolta, a hatalmi ágak elválasztása megszűnt. A bíróságok ügydöntő szerepe háttérbe szorult: a rendőrség és az ügyészség saját hatáskörébe vonja ezt a feladatot – magyarázta Szabó István.
A hitleri alkotmány felépítésével szoros párhuzamot vont az oktató, a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali totalitárius államok tehát az alkotmányos keretek mentén egyértelműen összeérnek. Ennek másik bizonyítéka az ÁVÓ, később az ÁVH megalakítása, mely tökéletes leképeződése a hitleri Gestapónak.
Szent Pált kivették az alkotmányból
Horváth Attila felvette az elejtett fonalat, és bevezette a hallgatóságot az 1945–1949 közötti jogalkotás folyamatába. Magyarország sorsa a második világháborút követően megpecsételődött, egyetlen kérdés maradt: mennyi ideig tart majd az átalakulás időszaka. A PPKE tanára megcsiklandozta a hallgatóság hónalját: elmondta, miután a kommunista jogalkotók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi alkotmánynak bibliai alapjai is vannak, villámgyorsan léptek, és szabatos meghatározással helyettesítették a megfelelő szövegrészt. Gyakorlatilag fogták a szovjet alkotmányt és egy szótárat, és nekiláttak a fordításnak – tette hozzá.
Érdekességként megjegyezte, a megszálló szovjet csapatok területenkívüliséget élveztek Magyarországon, a magyar hatóságoknak fogalma sem volt, milyen erőkkel vannak jelen, és utóbbiak nem is szabályozhatták működésüket.
A pffeiferi szalámitaktika lezajlott 1945 és 1949 között – tért vissza eredeti előadásához. Minden hatalmat saját kezükben összpontosítottak a kommunisták, 1949-re készen állt a sztálini diktatúra.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
