A Pintér Aukciósházban már hagyományosnak mondható a Soha többet! Harmadszor! elnevezésű árverés, ahol szocreál relikviák, érdekességek kerülnek kalapács alá. Első alkalommal a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéjében talált portrékat adták el, megsegítve a befolyt összegből a vörösiszap-áradat károsultjait. Másodszor már beküldött tárgyakat árvereztek ugyanitt – azt a pénzt a csángó gyerekek kapták. Harmadik alkalommal – talán stílszerűen – november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján adott egymásnak randit a szoc- és a szürreál.
Mert van abban valami borzongató, ahogy az ember sétál a személyi kultuszt gátlástalanul éltető, kiállított tárgyak között, és közben lágy zongora szól, a mellettünk lévő hatalmas Marx-büszt pedig egy apró mécses fényétől vet riasztó árnyékot a falra. Különösen igaz ez egy olyan szobában, ahol a feketén, a fehéren és a szürkén túl egy négy méter széles, fából faragott, Lenint éltető fali transzparens barnasága jelenti a színt. Vagy ott voltak például a Marxot, Lenint és Engelst ábrázoló, ugyancsak egyhangú tondók – ha belegondolunk, hogy ma már sörös cégek reklámjait látjuk viszont ebben a formában, akkor ismét kapunk egy adalékot a létezett szocializmus abszurditásából. Máshol persze tobzódtak a színek: elsősorban a vörös és különböző árnyalatai persze. Újdonság volt még, hogy arányaiban most láthattuk a legtöbb olyan képet, amely nem kifejezetten valamelyik kommunista vezért és/vagy ideológust, hanem a szocialista realizmusnak megfelelő életképet ábrázolt, az ideológiai töltet persze sosem maradhatott benne a művész ecsetjében, ceruzájában, vésőjében.
Hogy a nagy októberi forradalom évfordulóján mi volt kelendőbb, arra nehéz választ adni. Mert például az aukciósháznál maradt egy jókora farostlemez, rajta az elszántan beszélő Leninnel, és nem kellett senkinek egy éremgyűjtemény sem, hiába hallottuk a biztatást, hogy már a réz anyagárában megérné a kikiáltási árat. Alig srófolták fel a kínai írással ellátott Rákosi-szőttest, és az a fém levelezőlap sem talált gazdára, amelyet a pártbizottság volt szíves kikézbesíteni az „ellenforradalom leverésében, a proletárdiktatúra megvédésében kifejtett tevékenységért”. Ennél talán csak egy abszurdabb tárgy akadt a listán, nem a Zsolnay-Lenin-fej, nem az a könyvtartó, amelyen volt sarló és kalapács, valamint kettős keresztes magyar címer is, hanem a 38-as sorszámú tárgy. Egy pohár, rajta az úgynevezett Rákosi-címerrel, „feltehetően Kádár János pohara”. Az alacsony kikiáltási árban benne volt a kérdőjel is, Suchman Tamás szocialista politikust azonban ez nem hatotta meg: így ő hozta el az egykori pártfőtitkár poharát.
„Megvárom még a 227-es tételt, Nagy Imre szobrát is” – mondta az egykori képviselő az MNO-nak. Régóta érdeklődik a baloldal történelme iránt, ám leszögezte: Rákosit és Sztálint semmilyen formában nem visz haza, mert őket nem szereti. Lenin képmására vagy szobrára esetleg licitál-e? – kérdezzük, mire Suchmann elárulja: Leninje már van otthon. A pohárból pedig nem fog inni, mert ennél jobban becsüli azt, bár „Kádár János egy bádogpohárból itta a vizet”. Suchmannak odahaza ilyenje is van, de ebből sem iszik.
