Balog Zoltán kezdte a megnyitót, mint a prezentációnak helyet adó Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke. Elmondta, hogy azokat a gúnyos mosolyokat, amelyeket azokhoz a véleményekhez csatolnak, hogy az ilyen kutatás csak papírmunka, azzal lehet kivédeni, hogy jó tanulmányok készülnek. Reményét fejezte ki, hogy ez a kutatás eljut majd oda is, ahol igazán tudják hasznosítani: a politikai döntéshozókhoz. A témául szolgáló válság kapcsán kifejtette: a krízisnek természete, hogy akik lent vannak, azokat még lejjebb nyomja, ezért fontosnak tartja, hogy azokhoz is kommunikáljanak, akiket elért a válság. Különösen azért, mert az államtitkár szerint a jobboldali kormány üzenete cizelláltabb baloldali elődjénél, amely azt hangsúlyozta: ha nem nagyon mozogtok, akkor ezen a szinten garantáljuk a léteteket. Ezzel szemben a jobboldal azt üzeni: aki nem igyekszik, nem törekszik, az lecsúszhat, ám aki megragadja a lehetőségeket, az kijuthat a válságból. Mindez azért fontos Balog szerint, mert nálunk nem a szegénység a probléma, hanem az elszegényedés.
Nincs bónusz malusz nélkül
Velkey György is a megragadott lehetőségről beszél Nicolas Sarkozy kommunikációja kapcsán, hiszen a Lehmann Brothers bedőlésekor Franciaország volt az EU elnöke, így az államfő kapva kapott az alkalmon, hogy a kontinens vezéreként lépjen fel. A válság tükrében jobboldali gazdaságpolitikáját újragondolta, és szabályozott kapitalizmusról kezdett beszélni. Majd touloni beszédét követően a munka és az erőfeszítés etikája, szabályok nélküli, mindenható piac elvének csődje határozta meg retorikáját, de az elnök elvetette az antikapitalista válaszokat. Újragondolta Kína-politikáját, ami annak fényében különösen figyelemreméltó, hogy korábban a pekingi olimpia bojkottját szorgalmazta. „Sarko” hangsúlyozta, hogy a bankokra is vonatkozik az, hogy nincs bónusz malusz nélkül, és ezért a bankrendszernek bizony kamatostul vissza kell fizetni az állami mentőövet. Ma pedig már azt hangsúlyozza, hogy a 20 korábban kisegített bankból tizenhárom már fizetett, és az így keletkezett 2,2 milliárd eurós többletet a fiatalokra fogja költeni.
Teljesen más politikát és persze retorikát vázolt fel Joób Kristóf Donald Tusk és Lengyelország esetében. A kivételezett helyzetben lévő, 2009-ben egyetlen növekedést produkáló ország kormányfője ugyanis elvetette az állami beavatkozást, mivel az szerinte protekcionizmushoz vezet, és inkább azt hangsúlyozta, hogy Lengyelország a béke szigete a háborgó unióban. Éppen ezért alig tér el 2007-es programadó beszédétől, erőteljes piacpártiságára azonban talált még egy indokot Joób: ez pedig az alkotmányba épített 60 százalékos adósságfék, amelynek értelmében azonnal intézkedéseket kell hozni, ha ezt a számot megközelíti az államadósság. Ez vezetett oda, hogy valóságos privatizációs láz söpört végig testvérországunkon, még stratégiai cégek is magánkézbe kerültek. 2011-ben ez kicsit alábbhagyott, az előadó szerint Tusk ezzel a rivális PiS szavazói felé kacsintott. Az eurózóna vergődését pedig páholyból figyelte, kétértelmű nyilatkozatokat téve, hogy mikor is kíván csatlakozni hozzá.
Mindenki veszített
Az optimista, újrázó Lengyelország után Nagy-Britannia jött, ahol Rajcsányi Gellért szerint mindenki vesztett a válság kezdetekor. A Labour elveszítette programadó, karizmatikus vezetőjét, Tony Blairt, majd a szürke eminenciás Gordon Brownnal a választásokat is elbukták. A konzervatívoknak csak a liberálisokkal együtt sikerült nyerniük, viszont ki kell lépniük Margaret Thatcher árnyékából, a kisebbik koalíciós párt pedig várakozáson alul teljesít. Csoda, hogy együtt maradt a kormány, hiszen már maga a koalíció is ritka jelenség a szigetországban. Rajcsányi vizsgálta mind a Brown-, mind a Cameron-kabinet kommunikációját. Az derül ki, hogy a munkáspárti kormányfő elszakadt elődje harmadik utas neoliberális kacérkodásaitól és a Szent Pál-katedrálisban elmondott, etikai kérdéseket is feszegető beszédében olyanokat mondott, hogy az átlátható szabályozás nélküli piac a társadalom ellenségévé válik, és attól félt, hogy ahogy korábban az állam volt túl erős, most majd a piac lesz az. David Cameronnak ennél nehezebb dolga volt, lévén, hogy rajongója a Vasladynek, de ki kellett lépnie az árnyékából, friss ideológiával méghozzá. Ennek fényében viszont nem meglepő, hogy olyanokat mondott, van élet a pénzen túl is, ám Cameron ettől még a dereguláció híve, és a Blair által rekordméretű nagy állam leépítését tűzte ki fő célul, több szabadságot hagyva a közösségeknek, csak a nemzetbiztonságot és az igazságszolgáltatást hagyná állami kézben.
Németországról Balog Anna tartott beszámolót, kiemelve, hogy Angela Merkel megnyilatkozásaiban gyakran szerepel a kereszténységre való hivatkozás és a következetesség mint erény, ennek ellenére sokan vádolják pártját azzal, hogy méltatlan lett a CDU nevében szereplő C-re. Merkel tartózkodik megnyilvánulásaiban a radikalizmustól és igyekszik az előnyöket ecsetelni; az előadó említette, hogy volt olyan beszéde a kancellár-asszonynak, amelyben 15-ször szerepelt a profitálni kifejezés. Sokszor hangsúlyozza, hogy a német mintájú szociális piacgazdaság a legemberibb és legsikeresebb politikai szisztéma, ezért exportálni is kéne azt. Konzervatív kollégáival ellentétben Merkel nem is adófizetőkről, hanem polgárokról beszél, például akkor is, amikor a bankok megsegítéséről vagy az euró megmentéséről esik szó: ilyenkor azt emeli ki, hogy ez miért fontos a polgároknak. Aligha csoda, hogy nőtt a népszerűsége az utóbbi időben, szemben a vizsgált olasz kormányfővel, Silvio Berlusconival.
Jó kormányzás helyett
Hettyey András hangsúlyozta, hogy a bukott miniszterelnök politikáját és megnyilvánulásait úgy kell vizsgálni, hogy nem hagyunk figyelmen kívül két dolgot: Belusconi a válság előtt került kormányra, így igazi ígéretcunamit zúdított az olaszokra, és hogy egy üzletemberről beszélünk, aki nem csoda, hogy hisz a szabadpiacban, és hogy vállalkozástant akart taníttatni az iskolákban. Hozzáteszi persze, hogy szigorúbb szabályozás szükséges, de a kapitalizmusnak nem üzen hadat, csak a vadhajtásainak, nem is államosítottak bankokat. Mindig kiállt az adócsökkentés mellett, mondván, adóemelés még nem indított be gazdaságot soha.
Az utolsó két előadó keveset beszélt a jó kormányzásról – Portugáliáról és Spanyolországról volt szó. Előbbiben José Sócrates 5 és fél éves megszorításokkal terhelt kormányzását elemezte Tőkés Bence, aki a ma már szintén távozott miniszterelnök aspektuscseréjéről úgy szólt: azokat nagy részben a gazdasági változások irányították. Vagyis a válság előtt még arról beszélt Sócrates, hogy a piaci mechanizmusban a felügyelet nem az állam feladata, az az érdeke, ha az állam hagyja működni a piacot. Ám a krízis beköszöntével már az erején felül küzdő állam került a középpontba, amelyik a begyűrűzött fertőzéssel harcol és kijelentette, hogy egy haladó társadalomban az államnak igenis jelen kell lenni. Jellemző ugyanakkor, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungba írt cikkében arról értekezett, hogy Európa csak akkor marad közösség, ha nem vész ki belőle az államok közti, egymás iránti szolidaritás.
A spanyol kormány teljesítményénél csak egy dolog volt rosszabb, a kabinet kommunikációja – kezdte José Luis Rodriguez Zapatero országlását bemutató elemzését Papp Milán. A válság úgy érte a mediterrán államot, hogy négymillió munkanélkülit kellett eltartania, Zapatero mégis egyszerűen tagadta, hogy válság lenne, és az örökölt jóléti állam megvédése mellett kardoskodott, hangsúlyozva, hogy a krízis nem olyan mértékű, mint amit azt egyes elemzők állítják, vagy amivel az ellenzék riogat, és Görögországra mutogatott. Kettős retorikát alkalmazott: elmondta, hogy semmi gond nincs a spanyol bankrendszerrel, de ha beavatkozásra került sor, akkor azt nagy strukturális reformok keretében villantotta fel, nem tűzoltó tevékenységként. Pazarló bürokráciáról meg csak a tartományi vezetők kapcsán beszélt – történetesen mind ellenzéki vezetésűek voltak. Kommunikációja ide is, oda is csődöt mondott, hiszen hetente hallani, hogy államcsőd lesz, a választásokon pedig nagyon megverték őket.
origo.hu
Új módszerrel próbálkoznak pénzt szerezni csalók: szexvideókkal fenyegetőznek
