A Seuso-kincs története

A római eredetű kincs 15 darabból áll – ebből 14 ezüsttárgy: edények, tálak, kancsók és egy szelence, továbbá az ezeket rejtő rézüst –, de összességében valószínűleg 248 tárgyról lehet szó.

Az ismert tárgyak össztömege 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A leletet tulajdonosáról nevezték el, akinek nevét egy majdnem 9 kilogrammos, 70 centiméter átmérőjű tál szélére köriratban felvésett vers örökítette meg. Az ezüstkészlettel megajándékozott Seuso (Sevso) minden bizonnyal igen gazdag hadúr vagy a Római Birodalom tartományi főtisztviselője volt, az ezüsttárgyak több-kevesebb pontossággal megállapítható keletkezési életkorából ítélve a Kr. u. 4. században élhetett.

Székhelyére a már említett tálon egy korabeli palotát és a kertjében lakmározó társaságot ábrázoló relief, illetve vadász-halász életkép utal: a Balatonra emlékeztető alakú tó vizében ficánkoló hal fölött a Pelso (azaz Balaton) felirat olvasható. Számos bizonyíték szól a lelet magyarországi eredete mellett. A legnagyobb ismert tálon az első tulajdonos neve és a Balaton latin neve olvasható. Nyomós érv, hogy egy 1878-ban Polgárdi területén előkerült, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött ezüst négylábú állványnak (quadripus) és a Seuso-kincs egyik darabjának mintája, mérete olyan fokú egyezést mutat, hogy feltehető: azonos mester készítette őket, a két lelet összetartozik, és együtt rejtették el őket.

A talajtani vizsgálatok is nagy hasonlóságot mutatnak, az egyik esetben „gyakorlatilag azonos” a Polgárdi környékén talált föld- és az egyik tálról származó agyagminta. A kincset rejtő fémüst is olyan technikával készült, amelyet akkoriban csak Pannóniában, főként a Balaton térségében alkalmaztak.

Szabadbattyán határában, Polgárdi közelében hatalmas római kori villát tártak fel, amely vélhetően Seuso vagy egy hasonlóan gazdag úr tulajdona lehetett. Feltételezések szerint Seuso valamelyik barbár betörés idején rejthette el kincseit. Erre valószínűleg a 4. század végén, az 5. század elején kerülhetett sor – az Angliában faszénmaradványokon végzett kormeghatározás felső határa Kr. u. 380, de belefér a 4. század vége és az 5. század eleje is.

A rendkívül kalandos sorsú lelet eredetéről hivatalosan semmit sem lehet tudni. Valószínűsíthető, hogy az 1970-es években kutatta föl Polgárdi környékén Sümegh József, aki hivatalos bejelentést nem tett. Sümeghet 1980. december 14-én felakasztva találták egy Polgárdi közelében lévő romos, földbe vájt kunyhóban, ahol egy sebtében betemetett, nagyméretű tárgyak elrejtésére alkalmas üreget is felfedeztek. A hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, de ezt sokan vitatták. 2003-ban egy Pápán raboskodó férfi, Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy a kincseket Sümeghgel együtt ő ásta ki a Polgárdi melletti bányában, a két nagy üstbe rejtett negyvendarabos leletet eladogatták. Lelkes állítása szerint három barátja is, aki ismerte a titkot, furcsa körülmények között halt meg.

A lelet vélhetőleg közvetítők útján a nyolcvanas években került a nyugat-európai műkincspiacra. A tizennégy ismert darabot 1980 és 1987 között vásárolta meg befektetési céllal egy Lord Northampton vezette angol befektetési társaság. A kollekciót a Getty Múzeumnak akarták eladni, majd 40 millió fontért árverésre bocsátották, az ügylet azonban meghiúsult, mert a tárgyak libanoni eredetét tanúsító papírok hamisítványnak bizonyultak. A magyar kormány 1991-ben bejelentette igényét a kincsre, miként Libanon és Horvátország is. Libanon a tárgyalás kezdete előtt elállt követelésétől, Magyarország és Horvátország pedig elvesztette a pert: az 1993-ban New Yorkban hozott ítélet szerint egyik ország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy területén találták meg a leleteket.

Az obskúrus származású ezüstedények a lord birtokában maradtak, ugyanakkor a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak. A brit tulajdonos 2006-ban bejelentette, hogy eladná a kincseket, és nem nyilvános kiállításon be is mutatták őket. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium levélben tiltakozott, közölve: a magyar jogszabályok értelmében a kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, a magyar állam tulajdoni igényét továbbra is fenntartja, és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz. Ezek után a kincset nem sikerült értékesíteni.

Idén februárban a Magyar Régész Szövetség javasolta a Magyar Nemzeti Banknak a meghirdetett műkincs-visszavásárlási program keretében a Seuso-kincsek visszaszerzését. Mint írták, a magyar állam megfelelő peren kívüli megállapodással rendezhetné a műkincsek státusát, és fenntartva álláspontját a lelet magyarországi eredetéről visszaszerezhetné. Ezzel felkutathatóvá válna a kincslelet többi, ismeretlen helyeken rejtőző darabja, és ismételten el lehetne végezni azokat a vizsgálatokat, amelyekkel immár publikálható módon lehetne bizonyítani a tárgyak eredetét. Az MNB közölte, hogy nem szándékozik visszavásárolni a Seuso-kincset a műkincsvásárlási programja keretében.