„Hogyan lehetséges az, hogy 1944-ben ilyen nagyszámú zsidó közösség élt békében Magyarországon?” – teszi fel a kérdést Hartman. Szerinte a német megszállásig hazánkban a zsidók helyzetét „társadalmi elutasítás és számos megkülönböztető jogszabály nehezítette ugyan”, de a szomszédos országokban élő zsidók mégis menedékként tekintettek Magyarországra, ahol az életük nem volt közvetlen veszélyben.
Hartman több történelmi tényezőt felsorol, amelyek ahhoz vezethettek, hogy Magyarország a háború korábbi időszakában a „viszonylagos béke szigeteként” fenn tudott maradni a zsidóság számára a németországi nácizmus egyre növekvő befolyása mellett is. A szerző úgy látja, hogy a magyar zsidó közösség is osztozott a magyarországi kisebbségek abban a törekvésében, hogy megerősítsék öntudatukat. Emellett – folytatja Hartman – a zsidó közösség tagjai a reformkorban a magyar nemzet integráns részévé, egyúttal a magyar modernizáció motorjává váltak. „Sokan a magyarosítást a gazdasági és kulturális érvényesülés egyik kulcsának tekintették” – folytatja.
Hartman szerint ennek is köszönhetően a XIX. század végére a polgári állások nagy részét zsidók töltötték be, így ők alkották a városi középosztály gerincét. Az írás kitér a zsidók óriási szerepére Magyarország gazdasági, tudományos és kulturális életében, és bemutatja a társadalmi feszültségek hatására megjelenő antiszemitizmus térnyerését is.
A szerző kitér rá, hogy noha ennek köszönhetően egyre szaporodtak a diszkriminatív intézkedések, ám mégis: magas elismertségük és társadalmi státuszuk miatt sokáig számíthattak a felsőbb nem zsidó körök védelmére. Hartman cikkének konklúziója értelmében a német megszállást követően végleg elszállt a magyar zsidók reménye a tekintetben, hogy az ország menedékhelyül szolgálhat számukra. Az írás a tragikus következmények számszerűsítésével zárul: két hónap alatt közel félmillió magyarországi zsidót küldtek a halálba a nácik és magyar segítőik.
