Csak a Fidesz

Orbán Viktor: Nagy győzelem – nagy jövő, kis győzelem – kis jövő

– Miniszterelnök úr, ezen a héten eddig öt nap alatt öt vidéki városban tartott nagygyűlést, ma, szombaton lesz a hatodik, Debrecenben. Tud még újat mondani?
– Régóta megy a kampány, az első szakaszát a szombati nagygyűléssel zártuk le, ahol mérleget vontunk az elmúlt négy évről, és összegeztük mindazt, ami a mi politikai közösségünket egyben tartja. Ez a hét abban különbözik az előzőektől, hogy most már beszélek arról is, hogy az ellenfeleink milyen jövőt kínálnak a magyaroknak.

– Ki az ellenfél?
– Az MSZP és a Jobbik.

– Mi a mondandója róluk?
– Ezt megelőzi egy másik kérdés: hogyan? Hogyan beszélünk róluk? Semmiképpen sem úgy, ahogy ők rólunk. Ami a baloldalt illeti, volt lehetőségük, hogy nyolc évig kormányozzanak, megmutathatták, mit tudnak. Meg is mutatták. Semmi okunk feltételezni, hogyha ugyanazok az emberek ugyanazoknak a pártoknak az élén újra lehetőséget kapnának, akkor ne ugyanazt tennék. Nem is az ígéreteikre helyezik a hangsúlyt egyébként, nyilván ők maguk is tudják, hogy teljesen hiteltelenek, hanem a gyűlöletkeltésre. Nem választási gyűléseket tartanak, hanem gyűlöletszeánszokat. Nekik ez a szenvedélyük. A Jobbik esetében az Európai Unióhoz való viszonyunk az aktuális kérdés. Ők az egyetlen párt, amely az EU-ból való kilépést választási ígéretté emelte. Szép gesztus a nőnapi virágosztás meg a megölelgetett kutyusok, valamint az is, hogy a legsötétebb történelmi korszakainkat felidéző retorikát egy időre abbahagyták, de azért csak előjöttek a farbával, azt mondják, hogy ki kell lépnünk az unióból. Az unió és hazánk kapcsolata azonban nem szerelmi kérdés. Európa lehet szerelem a számunkra – nekem az is –, de az Európai Unió nem. Az unió egy intézmény, amelyet azzal a céllal hoztak létre a XX. század világégései után, hogy a nemzetek ne háborúkban, hanem békés kereteken belül rendezzék el vitás ügyeiket. Ezt az intézményt nem kell szeretni, nagyon sokan nem is szeretik, joggal érezhetik úgy, hogy gyakorta diktátumokat közvetítenek felénk. Mint cseppben a tenger, jól példázza ezt az akácügy, Brüsszel egyszerűen azt szeretné megmondani, hogy milyen fa nőhet Magyarországon, és milyen fának tilos nőnie. A józan eszünket azonban nem dobhatjuk sutba, nem mehetünk fejjel a falnak, ahogy a Jobbik szeretné. Azt szoktam erről mondani, hogy aki nem ül az asztalnál, az hamar felkerül az étlapra.

– A baloldalnak ellenben semmilyen kételye nincs az Európai Unióval kapcsolatban, csillogó szemmel bólogatnak mindenre, amit Brüsszel akar. Ez is képtelen álláspont.
– A baloldal ugyanúgy néz Brüsszelre, ahogy korábban Moszkvára nézett – feltétlen odaadással. Nem ugyanazt látja, de ugyanúgy néz rá. Külső modernizációs gazdasági kényszert és külső politikai védelmet lát benne. Mármint a belső gazdasági érdekekkel és a belső politikai szereplőkkel, végső soron a szavazókkal, a magyar emberekkel szemben. A kulturális reflexeik nem változtak az utóbbi évtizedekben, ma is internacionalisták. Minden, ami nemzeti alapon és nemzeti szinten jön létre, az számukra vagy veszélyes, vagy elmaradott. Nekik a magyar, a nemzeti nem megőrzendő érték, hanem kolonc, amit az embernek le kell magáról ráznia, ha igazán európai, igazán nemzetközi, igazán világvalami akar lenni. Moszkoviták, brüsszeliták, a magyar baloldal két különböző korszaka, de ugyanaz a kulturális ösztönvilág és kulturális kódrendszer. Volt idő, amikor Mesterházy Attila politikai irányvonalát nézve láttam elmozdulást, láttam a törekvést, hogy ez ne így legyen, és

– Ön itt most meg akarja védeni a baloldalt?
– Ez talán nem feladatom, de miért kellene eltagadni? A Hiller István-féle kultúrpolitikának is voltak dimenziói, amelyekben jutott hely és szerep a nemzeti kultúrának. Volt esély arra, hogy az MSZP-nek ez az arcvonása karakteresebbé váljon, de azzal, hogy összeeszkábálták a választási szövetségüket, egy csapásra visszaállt a régi internacionalista rend.

– Ha már szóba került a baloldal fő szenvedélye: érzi az ön felé áradó gyűlöletet?
– Az a benyomás alakult ki bennem, mintha nem lennének velem megelégedve. De a tréfát félretéve: érzem a gyűlöletet, de ez annyira súlytalan ahhoz a bátorításhoz képest, amit a magyar emberek nagy többsége kifejez, hogy azon túl, hogy kellemetlen, nem érdemes figyelmet fordítani rá.

– Biztos, hogy nem érdemes? Ön azt mondja, a kampány utolsó hetén beszél az ellenfeleiről. A baloldal négy éve önről, csakis önről beszél. Ott van öt párt, valami rejtélyes, innen-onnan összeollózott programmal, amelynek a részletein időnként összevesznek, és az egyetlen, ami összecementezi őket, az az, hogy Orbán Viktornak mennie kell.
– A baloldal azt gondolja, hogy a mi politikai közösségünk léte és ereje azon áll vagy bukik, hogy van-e vezetője. És ez nem is lényegtelen kérdés. De alapvetően tévednek. Ezért nem értik a békemenetet, ezért nem látják a polgári körökből kinőtt jobboldal lényegét. Modern, demokratikus korban élünk, amelyben a közügyek a többségi elv alapján dőlnek el, és a politikai vitákban a fejeket nem betörik, hanem megszámolják. Ezért egy politikai erőnek szervezettnek is kell lennie, hogy ne fordulhasson elő, hogy a számbeli fölényét adott esetben nem tudja érvényre juttatni. A baloldal ezt a közösségszervező munkát a mai napig nem végezte el. Régóta mondom, de a baloldal ezt valahogy mindig kommunikációs panelnek tekintette: az én politikai krédóm középpontjában a közösségépítés áll. Építettem a Fidesz radikális, rendszerváltó, kispárti közösségét, aztán a polgári körökön keresztül a nagy, néppárti, jobboldali érzelmű közösséget, s most, amikor kormányon vagyunk, építem a baloldalt is magában foglaló nemzeti közösséget, amely ma már a nemzetegyesítés programja révén túlnyúlik az országhatárokon is. A vezető személye lényeges, de az a kampány, amelyik a nemzeti tábornak csak a vezetőjét próbálja diszkreditálni, soha nem fogja meghozni azt az eredményt, amire a baloldal számít, még ha sikerrel járna sem.

– A baloldal az egész jobboldali közösséget diszkreditálja. Én még nem hallottam olyat, hogy bármelyik jobboldali politikus a baloldal választási és egyéb gyűlésein megjelent embereket szidalmazta volna. Innen nézve megdöbbentő, hogy a baloldali politikusok és véleményformálók miket mondanak minden adandó alkalommal arról a több százezer emberről, akik elmennek egy békemenetre. Birkák, droidok, ügynökök, megfizették őket, megzsarolták őket, legutóbb Mesterházy Attila lefegyverző őszinteséggel egy kecskével létesítendő aktust ajánlott a fideszesek figyelmébe, rávilágítva az úgynevezett baloldali értékek rejtett mélységeire.
– Ez is kommunista maradvány. A posztkommunista baloldal egyik, még ki nem dobott szellemi alkatrésze. Még mindig nem értették meg, hogy a politika ma már nem az osztályharcról szól. Vívhatunk egymással politikai küzdelmeket, de a napi viták fölött mindig lennie kell egy nagy közösségépítő erőfeszítésnek. Ők ebben nem vesznek részt, sőt az a gyanúm, hogy egész egyszerűen nem is értik, hogy mit csinálunk. A Kommunista kiáltványtól kezdve a baloldal gondolkodása mindig kizárólagosan hatalomcentrikus volt. Az élet minden területét is ezen keresztül vizsgálták, ezért nem is találják benne se a szépséget, se a jóságot, se az igazságot. Mert az önérdek nélküli. Számukra a politika a hatalom megragadásának és megtartásának az eszköze. Folyamatos osztályharcot vívnak, bár a módszereik valamelyest finomodtak, a tarkón lövés például aktuálisan nem szerepel az eszköztárukban, de a gyűlölet és az irigység igen, sőt talán erősebb, mint valaha. Csoda, hogy mindig frusztráltak?

– Ilyen körülmények között lehet bármilyen konszolidáció? Bármilyen párbeszéd? Bármilyen közéleti, mindenki által elfogadott minimum?
– Hiszek benne, bár észérvekkel aligha tudnám megvédeni ezt a hiedelmemet. Mi ugyanis nem tudjuk megváltoztatni a baloldalt. A választók, ők igen. 2010-ben már adtak nekik egy esélyt a megújulásra, hiszen a nagy vereség is esély, esély az újrakezdésre. Ezzel a baloldal nem tudott élni. A jelek szerint szükségük van még egy kataklizmára, amondó vagyok, ne fosszuk meg őket ettől a második lehetőségtől.

– Tempóját és intenzitását tekintve rendkívül feszített volt ez a négy év. A kétharmados kormány a magyar élet nagyon sok összetevőjét változtatta meg, s eközben nagy erejű támadások érték belföldről és külföldről egyaránt. Azt mondják, a magyarok nem vevők az ilyesmire, a békét, a nyugalmat szeretik. Miért maradt mégis lényegileg egyben a 2010-es szavazótábor?
– Ez számomra is rejtély. Persze fel tudnám sorolni azokat az intézkedéseinket, amelyek már rövid vagy középtávon is mindenki számára érzékelhető eredményeket hoztak. De valóban sok ütést kaptunk külföldről, és a külföld véleménye mindig fontos volt a magyaroknak, figyelünk erre, nem vagyunk bezárkózó ország. És itt volt végig az elhúzódó európai gazdasági válság is, amely Magyarországot különösen sújtotta. Az, hogy ilyen körülmények között megőriztük ilyen sok ember támogatását és bizalmát, sőt talán még szereztünk is hozzá, komoly eredmény. De hogy ez voltaképpen miként sikerülhetett, még megfejtésre vár.

– Nemrég úgy fogalmazott, hogy előttünk áll még a rezsiharc és a földcsata, mármint uniós vonatkozásban. Harc és csata. Háború lesz mindig? A háborúkban rosszul szoktunk járni.
– Sokszor a békéinkkel is rosszul jártunk. Ezek a mai harcok nem öncélúak, és szerencsére csak a tárgyalóasztalok mellett zajlanak, és nem valódi csatamezőn. De látnunk kell: a magyarok érdekeit rajtunk kívül senki más nem fogja megvédeni. Ha nem állunk bele a küzdelmekbe, akkor a magyar érdekek nem érvényesülnek. Lehetnénk mi is az unió kedvencei, idejönnének, megsimogatnák a buksi fejünket, hogy milyen jó partnerek vagyunk, és kitűnő lenne a sajtónk. Nyugalom lenne. De nem a sikeres béke nyugalma, hanem a vereség beletörődő apátiája. Megtapasztaltuk már, hogy a folyamatos alkalmazkodással és az ország érdekeinek a feladásával hová jutottunk. Senki nem vágyik oda vissza, ezért kaptunk mi akkora felhatalmazást a választóktól 2010-ben, amekkorát kaptunk, és ha ezzel nem éltünk volna, akkor most biztosan nem lennénk méltók a bizalomra.

– A Fidesz–KDNP választási programja annyi, hogy folytatják. Elég szűkszavú program.
– Szűkszavúbb már nem is lehetne.

– Viszont legalább nem kétértelmű. Mégis, mondana néhány konkrétumot? Ha győznek, mi lesz az első intézkedésük, mit tartanak a legfontosabbnak?
– Nem egy ilyen lesz. Az unióval fennálló nagy vitáink a földtörvény és a rezsicsökkentés ügyében május táján lendületet kapnak majd, mégpedig a mi szándékainktól függetlenül. Aztán hamarosan megszületik az a bírói ítélet a devizahitelesek ügyében, ami után jogi dilemma már nem marad. Sokakat kihoztunk már eddig is a devizahitel-csapdából, de sokan bent ragadtak. Ha megvan a bírói döntés, azonnal lépni tudunk, és minden egyes családot ki fogunk segíteni a veremből. És persze meg kell alapítanunk azt a magyar nonprofit szolgáltató vállalatot, amelyik képes lesz arra, hogy az ország minden pontján alapvető rezsiellátásokat nyújtson az embereknek, mégpedig jellegéből adódóan profitszempontok nélkül.

– Mi lesz a már itt lévő nemzetközi közműcégekkel?
– Mi egy más logikán alapuló ellátási lehetőséget fogunk biztosítani az embereknek, a cégek pedig nyilvánvalóan döntenek majd a saját jövőjükről.

– Ezekhez a lépésekhez kétharmad kell?
– Kétharmaddal mindez gyorsabban, gördülékenyebben és eredményesebben zajlana le. De egyszerű többséggel is menni fog.

– Lát esélyt a kétharmadra?
– A politikában is vannak vastörvények. Azt a pozíciót, eredményt, amit nagyon akarsz, ami után majd’ odapusztulsz, sohasem kaphatod meg. Munkát, gondot, segítségre szoruló embereket, terhet, felelősséget kaphatsz. Ez a keresztény politika alapvetése. Mi úgy hisszük, ezért és erre kaphattunk kétharmadot.

– A kétharmad önigazolást jelentene önnek?
– Mindenki szeretné megtapasztalni, hogy mások, lehetőleg minél többen elismerően nyugtázzák a munkáját. Ez így természetes és így emberi. Az önigazoláshoz az egyszerű többség is bőségesen elegendő. Ilyen külföldi kartácstűz közepette, ilyen, kizárólag a gyűlöletre és az irigységre építő ellenzékkel szemben, ilyen európai válság sodrában, olyan örökséggel, mint amilyet átvettünk, nos, ezzel a háttérrel többséget kapni óriási eredmény lenne. A kétharmad sokkal több lenne, mint önigazolás. A kétharmad olyan, mint a Fradi-tábor. Azt üzenné, hogy még, még, még, ennyi nem elég. Szép volt, fiúk, nyugtáztuk a győzelmet, kijövünk a következő meccsre is, de! De ez is kevés, még többet várunk tőletek. A kétharmad olyan lelkesítő, új horizontokat feltáró győzelem lenne, hogy még a végén azt hinnénk, hogy mi, magyarok tényleg mindenre képesek vagyunk.

– Akár egyszerű többség, akár kétharmad, ma ez még csak lehetőség. A meccs vasárnap lesz. Nem tart attól, hogy sokan már előre elkönyvelték a győzelmét?
– De igen, nagyon is! Könnyen lehet, hogy a nagy győzelemhez csak néhány szavazat hiányzik majd. Ezért arra kérek mindenkit, aki rokonszenvvel figyeli a munkánkat, hogy álljanak ki mellettünk, menjenek el szavazni, és ne osszák meg a szavazatukat. Csak a Fidesz. Mert egységben az erő.