Arról folytattak eszmecserét, hogy szörnyen megszaporodtak a feljelentések az adóhatóságnak. S arról, hogy a névtelen állampolgári „feljelentések” és a levelek rólunk szólnak, ugyanis „bajtársaink, szomszédaink, barátaink jelentenek föl bennünket” a NAV-nál, akik úgy látják, hogy indokolatlan vagyongyarapodás részesei vagyunk, amely magatartás a világban idegen. Azután fölhívták telefonon a Fidesz-kormánnyal az áfacsalások kérdésében hadban álló Horváth Andrást, hogy erről a visszataszító magyar szokásról fejtse ki a véleményét.
Pikó és Pálinkás azonban rossz lóra tettek. Horváthtól – aki a feljelentők felsorolását azzal egészítette ki, illetve pontosította, hogy jó ismerőseinken kívül az ellenségeink is tesznek bejelentést az adóhatóságnak – azt várták, hogy nekiront a jobboldali kormánynak, amely sugalmazásuk szerint a besúgást állampolgári kötelességgé tette. Ám a vártaknak épp az ellenkezője történt. Horváth néhány példán keresztül elmagyarázta a meglepett műsorvezetőknek, hogy a bejelentések nem függenek a politikától, s hogy ezek számának növekedése nemhogy nem baj, de épp az ellenkezője az igazság. Egyetértve az adóhatósággal, amely kevesli a bejelentések számát, azt mondta, hogy minél több a bejelentés, annál jobb az országnak. Hiszen ezek a bejelentések kulcsfontosságú értesüléseket hordozhatnak az adócsalókról, a mindenkire kötelező közterheket, vagyis az adózást elkerülőkről, a bűnözőkről, akik akár egyenként is többmilliárdos károkat okoznak a költségvetésnek. Akik ellen minden józan államnak föl kell lépnie. Akik ellen minden demokrácia föllép.
Az észérvektől a két műsorvezető érzékelhetően megzavarodott. Mást vártak Horváth Andrástól. A bejelentéseket indokoló példáktól egyre inkább összeomlottak. A beszélgetés innentől kezdve zavarossá és ostobává vált. A műsort végül egy olyan hiperaktív hallgató mentette meg nekik, aki üzeneteket küldött az interneten keresztül, amelyeket felolvastak az élő műsorban. A hallgató a műsorvezetők elvárásának megfelelően a NAV-bejelentőket a következő, jól ismert történelmi kontextusba helyezte: „Mitől vagyunk »házmesternemzet«? – mitől is? Ez nálunk amolyan népszokás. Már anno Eichmann SS-alezredes is hálatelt szavakkal emlékezett meg a magyarok minden képzeletet felülmúló buzgalmáról, ahogy egymást jelentgették fel, s Trenker (budapesti Gestapo-főnök) is hasonlóan nyilatkozott. Három hónap alatt többet végzett, mint otthon három év alatt. Nem lehet ennél komolyabbra fordítani a szót, de ha mégis: a frusztráció, a folyamatos bizonytalanság, kiszámíthatatlan jelen, reménytelen jövő elképesztő destruktív viselkedésekre tud késztetni embereket. Az, hogy ez milyen formában nyilvánul meg, már kultúrafüggő. Van, ahol öngyilkosok lesznek, máshol ámokot futnak, nálunk feljelentgetnek – s egy pillanatnyi orgazmusban oldódnak a feszültségek.” Bla-bla-bla
A műsorvezetők azonban még ekkor is Horváth András érveinek súlya alatt görnyedeztek. „De miért nem zárnak össze az emberek az állammal szemben?” – tett föl egyikük erőtlenül egy újabb kérdést, majd a másik így folytatta: „És ha már a feljelentésnél tartunk, Mink Andrásnak, a Nyílt Társadalom Alapítvány történészének egy írása jelent meg arról, hogy 1944-ben hogyan jelentették föl az emberek a házban lakó zsidókat önként és dalolva. Az, hogy most a vállalkozóját jelentjük fel, vagy a munkáltatóját, az nem előzmény nélküli.”
Nos, hazaértünk. Az egyre bonyolultabb és érdekesebb világról még mindig kizárólag a náci-antináci, igencsak leegyszerűsítő koordináta-rendszerben gondolkodni képes Klubrádió a magyar állampolgárok adóügyi bejelentését és az adóhatóság reakcióját a náci kollaboráns házmesterek és a náci gépezet működéséből vezeti le azt állítván, hogy a nemzetközi gyakorlattal ellentétben a magyarok származásuknál/kultúrájuknál fogva már csak ilyenek.
De miért is ostobaság ez? A kamillamezők kellemes illatában fürdő egyik svájci kanton magyar egyesületének volt elnöke, a rendkívül tisztességes, nyitott, és a magyarokat ’56-ban és utána is évtizedekig befogadó svájci társadalommal szemben végtelen hálát érző, Magyarországról elmenekült és a svájci demokráciában évtizedekig élő jogász nem volt képes elrejteni véleményét előlem pár éve a svájci társadalom álságos magatartásáról. Amely ország álszentségéről maga is tapasztalta, hogy az a nemzetközi sajtóban is általában tabu. Szerinte ha a besúgók társadalmáról kell beszélni, akkor a világon nem Magyarországról, hanem leginkább Svájcról lehet szó. Ahol a modern adóoptimalizálás mellett egyebek között a náci, kommunista és egyéb diktátorok oda menekített vagyonából jólétet élvező állampolgárok kutya kötelessége a mindennapos föl- vagy bejelentés a hatóságoknak. Ahol nemcsak akkor jelentik föl egymást az emberek, ha adócsalás gyanúját észlelik szomszédaiknál/barátaiknál/rokonaiknál és ismeretleneknél, hanem akkor is, ha észreveszik az ablakukból, hogy valaki éjjel a tilosban kel át a forgalom nélküli úton. És akkor is, ha valaki hallhatóan kritizálja Svájc valamely hazai vagy nemzetközi jogi gyakorlatát. Ahol a belügyminiszter évente megdorgálja a lakosokat, ha nem kellő számban érkezik tőlük bejelentés a hatóságokhoz. Ha tehát olyan országról akarunk beszélni, ahol az állampolgárokról a hatóságoknál kartonokat vezetnek folyamatosan – mondta a Svájcnak hálás és elkötelezett, sokat tapasztalt magyar jogász –, akkor az Svájc. Ahol azonban a média – ha egyáltalán aggályosnak érzi ezt a gyakorlatot – a Klubrádióval ellentétben nem nácizza le és nem ostorozza folyamatosan a saját társadalmát.
