Az összefogás és a szervezettség forradalma

A népnek időre volt szüksége ahhoz, hogy kiismerje magát a ráerőszakolt politikai rendszer viszonyai között.

Nevezzük akár „konzervatív”, akár „demokratikus” forradalomnak, megint mások érzékletes kifejezésével népfölkelésnek az 1956-os eseményeket, azok igen hamar szabadságharcba, függetlenségi háborúba torkolltak, mert egy megszálló, idegen hatalom támadását kellett kivédeni, amit csak példátlan összefogással lehetett megkísérelni. Hiszen a világ legerősebb szárazföldi hadseregével kellett szembenézni, még ha ez teljesen reménytelen is volt. Az utóbbi években Jobbágyi Gábor professzor által (MN., 2011. október 22.) fölvetett államilag szervezett provokáció lehetősége az események megindításában nagyon is jogos, hiszen a bolsevisták igen gyakran éltek ezzel a módszerrel, ha a nekik nem tetsző egyéneket, csoportokat ki akarták vonni a közéletből. (Ha úgy vesszük, az egész kommunista kísérlet egy merő provokáció volt az emberiség ellen.)

Az 1956 nyarán leváltott Rákosi helyébe lépő Gerő Ernő is érzékelte a berlini, de főleg a lengyelországi megmozdulások kapcsán, hogy az összes kommunista megszállás alá került közép-európai országban felütötte a fejét az elégedetlenség, és hogy e társadalmakban rendkívüli feszültségek halmozódtak föl. Itthon Rajk László sajtónyilvánosságot kapott megkínzása, halála és társainak kivégzése váltott ki közfelháborodást, ami az októberi újratemetés során spontán tömegdemonstrációba fordult.

Az embereknek egyszerűen elegük volt a nyílt és titkos terrorból, az állandósult éhségérzetből, hogy üresek a boltok polcai, hogy tervszerűtlenül, kapkodva zajlik az élet, de abból is, hogy egyre-másra tűnnek el emberek, akik csak évek múlva kerülnek elő meggyötörten, megkínozva, vagy soha. Ha valaki nem akart is tudomást venni a mindennapi élet e feltűnő jelenségeiről, azért valamilyen szinten mégis csak mindenkit nyomasztott, hogy az országban rosszul mennek a dolgok. Az elégedetlenség és az állandó stressz ott bujkált a korszak minden magyarjában, leszámítva az ÁVH-s tisztikart, amit csak tetézett, hogy a megszálló szovjeteket kellett dicsőíteni. Nagy Imre reformkísérlete után a hatalomba visszakapaszkodó Gerő Ernő–Rákosi Mátyás–Piros László-féle trojka valószínűleg ezt a felgyülemlett feszültséget akarta lecsapolni a maga primitív módszereivel, és ezért időzíthettek októberre egy nagyobb provokációt. Szovjet mintára, vélhetőleg azért, hogy egy nagyobb zendülés során lecsaphassanak a fő hangadókra, a lehetséges népi vezetőkre, így újra a megfélemlítés eszközével stabilizálják az országot.

Gerőék nyilván arra számítottak, hogy a szovjet tankok bevetésével a tömeg ugyanúgy feloszlatható, mint ahogy ez megtörtént három évvel korábban Kelet-Berlinben, ahol két nap alatt helyreállították a hallgatás rendjét. Akkor közel kétszáz német halt meg fegyverhasználat, vagy utólagos kivégzés által, tízezreket meghurcoltak, rajtuk kívül tizennyolc parancsmegtagadó szovjet katonát végeztek ki. A tömeg azonban Budapesten nem szaladt szét olyan könnyen, a rádiónál és a Parlamentnél eldördülő lövések elől ugyan fedezékbe kellett menekülni, de néhány utcával odébb újra összeverődtek az emberek, viszont akkor már fegyverért kiáltva.

Az államilag szervezett provokáció lehetőségét erősíti az időpont is, mivel a Szuezi-csatorna ügye nem egy spontán nemzetközi konfliktus volt, az már jó ideje érlelődött a nemzetközi politika homlokterében, amit Gerőék könnyen figyelembe vehettek. Az egyiptomi csatorna ekkor brit–francia fennhatóság alá tartozott, de még 1936. augusztus 26-án úgy állapodtak meg az egyiptomiakkal, hogy a briteknek pontosan húsz évvel később kell onnan kivonulniuk. Azt is tudni lehetett, hogy a britek nem akarják feladni előnyös pozíciójukat, ezért is fordulhatott az elő, hogy az ENSZ már jó előre készült a probléma kezelésére, de nem arra, ami Budapesten robbant ki. Ez viszont a világszervezet, és a főtitkár, Dag Hammarskjöld felelősségét a legkevésbé sem kisebbíti a következményeket figyelembe véve, vagyis hogy nem tettek semmit. A meglepődés azért is volt szokatlanul nagy, mert a világ közvéleménye ahhoz volt szokva, hogy viszonylag kiegyenlített fegyverzetű ellenfelek csapnak össze a világban, de nem ahhoz, hogy egy európai kis nép kiáll a porondra, és követ dob a kolosszus képébe. Ez egy szokatlan, népmeseszerű fordulat volt, de az is lehet, hogy egy modern mitológiával, egy mitológiai erejű fordulattal van dolgunk, ahogy arra a Cocteau-idézet is utalni látszik.

1956 októberén egy olyan mérvű, jelentőségű szolidaritás nyilvánult meg a magyarok részéről, amely a legkevésbé sem volt elvárható attól a néptől, amely cirka 40 év alatt több politikai sorsfordulón ment át, mint más nép 400 év alatt. Azon az őszön a magyar nép drámai körülmények között ismerte fel egymást és találta meg a közös hangot, a közös cselekvés hangját. Ez a megrendítő összekapaszkodás a külvilág számára is feltűnően érzékelhető volt, talán mert megérezték, hogy e nélkül nem lehetett volna meghátrálásra kényszeríteni a fegyverrel föllépő hatalmat. A magyar október szolidaritása azért is figyelemre méltó, mert alapból cáfolja meg azt a tételt, hogy a magyar „soha együtt nem tart”, hogy egy széthúzó nemzetről van szó. Ugyanakkor igaz, hogy a „féldecis” Kádár-kormányzatnak nagyon sokáig és erőteljesen kellett rombolnia a magyar társadalom közerkölcsét, jó ízlését és általános hangulatát, hogy abban tényleg felüthesse fejét a kicsinyes irigység, a korrupció, a nemzeti eszmények teljes elhanyagolása. Tisztelet a kivételnek, akiket viszont igyekeztek elszigetelni. A magyar október a széthúzás ellenpéldája, de az is igaz, hogy a népnek időre és intő példákra volt szüksége ahhoz, hogy kiismerje magát a ráerőszakolt, a nyakába szakadt politikai rendszerek viszonyai között. Mert a magyar temperamentum és tehetség mindenkor, a legnehezebb helyzetekben is képes volt komoly szervezőerőt felmutatni, és hogy az ’56-ban megmutatkozó szervezettség nem egyedi eset volt, azt mutatja az 1848–49-ben történtek is, amikor szó szerint a semmiből kellett létrehozni a különböző fegyver-, muníció- vagy ruhagyárakat, a nemzeti valutát stb.

Bármennyi nehézségen esett is át a magyar társadalom az ’56-ot megelőző évtizedekben, az akkor elszenvedett sérelmek, elfojtások végül elemi erővel törtek föl. Különösen a felkelést megelőző tíz év volt embert próbáló, amikor egy őszinte szót nem lehetett hallani sem a hatalom birtokosaitól, sem az ország valódi hangulatáról. Ezért miközben Budapesten világtörténelmet írtak egy normálisabb élet reményében, azalatt nemcsak a magyar főváros reakciója okozott kínos meglepetést a bolsevisták számára, hanem ami vidéken történt. Mert egészen rendkívüli gyorsasággal kezdte el magát megszervezni az ország, még a legkisebb településen is azonnal forradalmi bizottságok és munkástanácsok alakultak, mintha előzőleg összebeszéltek volna, azon nyomban megszervezték a maguk életét, ugyanakkor bekapcsolódtak az országos hálózatba, mindezt néhány nap alatt. Mint Rainer M. János fogalmazott egy alkalommal: „A vidék nem felrúgni akart valamit, hanem átalakítani. Ők harc helyett – atrocitásokra nem került sor, mert falun nem is volt ellenfél – elkezdték lebontani a tanácsrendszert, és nekiláttak létrehozni az önkormányzati rendszert. Még sarkosabban úgy lehetne fogalmazni, hogy míg Budapesten szabadságharc zajlott, vidéken társadalmi forradalom.” El lehet gondolni, mennyi sérelem és mekkora elégületlenséggel vegyes várakozás, ha úgy tetszik: éhség volt az akkori magyarságban, ha ilyen magas szintű szervezettséggel reagált a központi hatalom összeomlására. A magyar vidék tehát azonnal szervezésbe fogott, és azt is tudták, hogy az ország sorsa a fővárosban fog eldőlni, a világ főleg arra figyel, ezért az élelmiszer-utánpótlást is megoldották.

Gerőék mesterkedése bármilyen mértékű volt is, egész váratlan arányú, spontán népfelkelést eredményezett, egy valóban tiszta, széles körű nemzeti összefogást. A magyarok egységes, egyöntetű rendszer elleni fellépését kétségtelenül megkönnyítette, hogy pontosan tudták, kik ellen kell fordítaniuk haragjukat, erejüket, tudták, hogy mit kell máshogy csinálni, mert tíz év alatt kiismerték a bolsevista rendszer útvesztőit. Ahogy mondjuk az 1990 utáni Magyarországon is kellett vagy 10-20 év (attól függ, honnan számoljuk), amíg a nemzet kiismerte magát egy megváltozott világ eltérő érdekektől vezérelt pártpolitikai erőviszonyai között. Akárhogy is, 1990-ben fordulat történt, sok minden megváltozott, és ma talán a fő kérdés az, hogy mi mellett tudunk felsorakozni, mit és mennyit tudunk felvállalni a közös ügyekből, s nem az, hogy mi ellen kell protestálni. Mert a jóhoz és a rosszhoz való viszonynak legfeljebb az aránya változott meg, de az értékek és az elvárások nagyjából ugyanazok, mint ötvennyolc évvel ezelőtt.

A szerző könyvtáros