Elvtársak

Így kezdte Nagy Imre, amikor október 23-án este szólni kívánt az Országház erkélyéről a nemzetiszín lobogók alatt felvonult sokadalomhoz.

A fiatal nő szinte észre sem vette, hogy keveredett a tömegbe. A kórházból jött, ahol az öreg professzor egyenesen a szemébe mondta: kollegina, néhány hete, jobb esetben néhány hónapja van hátra. A nő, szinte lány még, alig huszonkét éves, nem pityeredett el. Sajnálom, tette hozzá az idős orvos, és megkérdezte, kér-e egy pohár vizet. A lány bólintott, de mire a férfi megtöltötte a kézmosócsapnál a poharat, már nem volt ott. Nem tudta volna megmondani, hogyan keveredett a Bem-szoborhoz, aztán a Margit hídra. Pedig éber volt, de mintha prizmán át nézte volna, a külvilág darabokra esett. Minden szokatlanul éles volt – talán gyerekkorában csodálkozott rá így egy-egy kártyalapra –, ugyanakkor minden elszigetelt, kizárólag önmaga. Egy tűzfal kormos téglái. Egy fakapu ormótlan kilincse. A kőfal tetején lépdelő macska. A sárgásbarna lócitrom a grund bejáratánál.

Talán nem is kellene mondanom, hogy a történet, amelyet mesélek, igaz.

A lány ott volt két hete, október 6-án a Kerepesi temetőben is. Bámulta az égen száguldó felhőket, ahogy a szél cibálta a fekete zászlókat. Nem volt egyedül. Hatan lehettek. Nem bánták, hogy a szél az arcukba veri a szitáló esőt. A nap gyöngyházszínű korongja hol eltűnt, hol újra felbukkant, bágyadt fény és szürke ború váltakozott. Négy fekete ravatal, négy koporsó. A Kossuth-mauzóleum mellvédjén vörös és fekete leplek, középütt a szovjet tagköztársaságok címereinek mintájára készített csillagos-kalászos címer. Szitált az eső, kínlódva füstölögtek a kandeláberek. Géppisztolyos, karszalagos tisztek a ravatal négy sarkán, sürgölődő gyászhuszárok, díszőrség, politikusok. Székek a hozzátartozóknak; egy özvegy gyászruhában, mellette kisfiú. Zene, szónoklatok: „ hirdesse hálánk az emlékteket, kik értünk feláldoztátok hősi éltetek ” A tömeg vonult, a lány szőke hajába belekapott a szél. Csosszanó léptek, ezer és ezer láb nesze a gyászinduló szüneteiben.

Ez a nap, október 23. a szabadság napja lesz! Ezt kiabálta a Bem-szobornál az egyik szónok. Nekem nincs választásom, gondolta. Nincs vagy. Szabadság és halál van. Aztán egy lengyel költő beszélt. Amikor a tömeg megindult, sodródott ő is, és most itt áll az Országház előtt. Nem látja, hogy a sokaságból egy fiatal férfi integet neki. Lelép a szobor lépcsehéről, átfurakszik az emberek között. A lány csak akkor veszi észre, amikor előtte áll. A férfi mosolyog, a lány nem. Aztán megöleli. A fiú sután visszaölel. Tetszik neki a lány, egy ideje udvarol neki, de idáig még sosem jutottak. A lány nem tudja még, de felsejlik benne, hogy aznap éjjel a fiúnál alszik. Honnan tudhatná, hogy a fiú figyelmes, jó szeretőnek bizonyul majd. A lány még nem volt férfival. Többé nem is lesz. De az az egy alkalom is felér a teljességgel. Megtapasztalja, mi az nőnek és szerelmesnek lenni. A betegség egy éjszakára diszkréten visszahúzódik a sejtek mélyére, és az erek barlangjaiban, a nyirkok erecskéiben nem a diadalmas rák vonul, hanem a lobogó élet árad, a szíve nektárjára zümmögő méhrajok szállnak, szemére vörös, sárga és barna pillangók röppennek.

De még csak itt vannak a téren, az Országház előtt.

Később majd elindulnak. Kézen fogva mennek. Talán meg sem hallják az első géppisztolysorozatokat a rádió felől. Éjjel fél tizenkettő lesz, amikor látják, ahogy egy rendőr sietősen lemászik a tér sarkán magasodó irányítófülkéjéből. Emberek jönnek majd, kiabálnak: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot!” A Múzeum körúton nyüzsgés lesz, a tömeg a mellékutcákban nyomul a rádió felé. Szórványos fegyverropogás, az itt-ott felbukkanó rendőrök ellenkezés nélkül átadják a fegyvert. Harckocsik tűnnek fel a Múzeum körúton, mögöttük teherautók géppisztolyos katonákkal. A rohamsisakokról már levakarták a csillagot. A tömeg éljenez. Állandó fegyverropogás. Idős, szakállas férfi szinte könyörög a feleségének: „Eredj haza, kérlek! Értsd meg, nekem itt a helyem!” Egy kapu alatt sebesültet kötöznek. Mentőkocsi érkezik lépésben. Megállítják, átvizsgálják, úgy engedik tovább. Erősödik a tűz, az emberek egymást tiporva menekülnek a Puskin utcából. Ők majd a mellékutcákon sietnek a Szabad Nép székháza felé. A Dohány utcában fiatal, pufók barna nő könyököl egy földszinti ablakban, mögötte a rádióból cigányzene szól. A sajtópalota előtt gépkocsi lángol. A vörös fény kísértetiesen világítja meg a hatalmas homlokzatot. A Nyugati felé mennek tovább a körúton. Vonuló csoportok, itt-ott már fegyveres civileket is látni. Az Oktogon előtt erőlködő motorzaj, tömeg kiáltozása: teherautó vonszolja csigalassúsággal a ledöntött Sztálin-szobrot. A tömeg kavarog, ütik, köpködik a roppant hullát. A város különböző pontjairól szórványos lövöldözés hallatszik. A Nyugati előtt égetik a homlokzatról levert állami címert. Hajnali kettő körül jár majd, amikor befordulnak a Kresz Géza utcába. Egy diák ballag velük szemben békésen, vállán két dobtáras géppisztoly. Teherautó robog, fiatalok kiabálnak: „Megyünk Gödöllőre röplapokkal!”. Három-négy óra múlva ott állnak a fiú albérletének ablakában. Pucérak. A fiú hátulról átölelve tartja a lányt. Egy lepedőbe burkolóznak ketten. Cigarettáznak, nézik a várost. Lövöldözés, fények, sötétség. A lány másnaptól az utcán él. Hol itt tűnik fel, hol ott. Október 25-én déltájban a Kossuth téren látják. Csend. Halottak, sebesültek, mozgás, vergődés és mozdulatlanság. Akkor tűnik fel, bukdácsol a hullák közt, kezében orvosi táska, karján messze virít a vörös kereszt. Szőke, és nagyon fiatal. Este a Rákóczi út egyik áruházának szétlőtt kapujában sebesültet kötöz. Mögötte, a félhomályos kirakatban három akasztott test forog kísérteties lassúsággal: három kirakatbábu, nyakukban tábla: „Rákosi”, „Gerő”, „Farkas”. Átellenben, az egyetem bölcsészkarának bejárata előtt négy holttest hever a járdán. Fiatal fiúk virággal, nemzeti zászlóval borítva. Egyikük mellén papír, rajta nagybetűkkel: „MEGBOSSZULUNK!” Távolabb még egy halott. Másnap az Oktogonon látják. Izgatott lakók csoportosulnak: fiatal férfi hever mozdulatlanul a kapualjban. Csődület támad. Egy házbeli magyaráz: „Itt lőtték le, a sarkon. Még az éjjel. Én húztam be a kapu alá.” „Miért nem hívja a mentőket?” „Kijöttek, aztán elmentek. Hullát nem szállítanak.” A csődület nő, a felháborodás is. A lakó védekezik: „Maguknak könnyű, maguk továbbmennek. De itt gyerekek vannak.” A lány akkor érkezik. Leguggol, a pulzust tapintja. „Takarják le – mondja. – Hívják a hullaszállítókat, vagy temessék el ideiglenesen az udvarban.” 31-én este a körtéren áll egy betört kirakat előtt, melyben egyetlen színes fénykép, az ismert Rákosi-fotó: szeretett apánk a búzatáblában. Mellette tányér, mögötte tábla: „Egy köpés húsz fillér!” Az edény tele húszfilléresekkel. Lassan elindul a Gellért tér felé. A háta mögött halk énekszó. A szürkületben gyertyák lobognak a Szent Imre-szobor körül. Sűrűn feketéllő tömeg énekli: „Isten, hazánkért térdelünk elédbe ” A zsolozsma hangjai elkísérik egészen a Bertalan Lajos utcáig.

Akkor látják őt utoljára. De most még itt van a téren, az Országháznál, ahol Nagy Imre beszél. Előtte az élet.