Elvtársak

Így kezdte Nagy Imre, amikor október 23-án este szólni kívánt az Országház erkélyéről a nemzetiszín lobogók alatt felvonult sokadalomhoz.

Száraz Miklós György
2014. 10. 23. 6:31
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A fiatal nő szinte észre sem vette, hogy keveredett a tömegbe. A kórházból jött, ahol az öreg professzor egyenesen a szemébe mondta: kollegina, néhány hete, jobb esetben néhány hónapja van hátra. A nő, szinte lány még, alig huszonkét éves, nem pityeredett el. Sajnálom, tette hozzá az idős orvos, és megkérdezte, kér-e egy pohár vizet. A lány bólintott, de mire a férfi megtöltötte a kézmosócsapnál a poharat, már nem volt ott. Nem tudta volna megmondani, hogyan keveredett a Bem-szoborhoz, aztán a Margit hídra. Pedig éber volt, de mintha prizmán át nézte volna, a külvilág darabokra esett. Minden szokatlanul éles volt – talán gyerekkorában csodálkozott rá így egy-egy kártyalapra –, ugyanakkor minden elszigetelt, kizárólag önmaga. Egy tűzfal kormos téglái. Egy fakapu ormótlan kilincse. A kőfal tetején lépdelő macska. A sárgásbarna lócitrom a grund bejáratánál.

Talán nem is kellene mondanom, hogy a történet, amelyet mesélek, igaz.

A lány ott volt két hete, október 6-án a Kerepesi temetőben is. Bámulta az égen száguldó felhőket, ahogy a szél cibálta a fekete zászlókat. Nem volt egyedül. Hatan lehettek. Nem bánták, hogy a szél az arcukba veri a szitáló esőt. A nap gyöngyházszínű korongja hol eltűnt, hol újra felbukkant, bágyadt fény és szürke ború váltakozott. Négy fekete ravatal, négy koporsó. A Kossuth-mauzóleum mellvédjén vörös és fekete leplek, középütt a szovjet tagköztársaságok címereinek mintájára készített csillagos-kalászos címer. Szitált az eső, kínlódva füstölögtek a kandeláberek. Géppisztolyos, karszalagos tisztek a ravatal négy sarkán, sürgölődő gyászhuszárok, díszőrség, politikusok. Székek a hozzátartozóknak; egy özvegy gyászruhában, mellette kisfiú. Zene, szónoklatok: „ hirdesse hálánk az emlékteket, kik értünk feláldoztátok hősi éltetek ” A tömeg vonult, a lány szőke hajába belekapott a szél. Csosszanó léptek, ezer és ezer láb nesze a gyászinduló szüneteiben.

Ez a nap, október 23. a szabadság napja lesz! Ezt kiabálta a Bem-szobornál az egyik szónok. Nekem nincs választásom, gondolta. Nincs vagy. Szabadság és halál van. Aztán egy lengyel költő beszélt. Amikor a tömeg megindult, sodródott ő is, és most itt áll az Országház előtt. Nem látja, hogy a sokaságból egy fiatal férfi integet neki. Lelép a szobor lépcsehéről, átfurakszik az emberek között. A lány csak akkor veszi észre, amikor előtte áll. A férfi mosolyog, a lány nem. Aztán megöleli. A fiú sután visszaölel. Tetszik neki a lány, egy ideje udvarol neki, de idáig még sosem jutottak. A lány nem tudja még, de felsejlik benne, hogy aznap éjjel a fiúnál alszik. Honnan tudhatná, hogy a fiú figyelmes, jó szeretőnek bizonyul majd. A lány még nem volt férfival. Többé nem is lesz. De az az egy alkalom is felér a teljességgel. Megtapasztalja, mi az nőnek és szerelmesnek lenni. A betegség egy éjszakára diszkréten visszahúzódik a sejtek mélyére, és az erek barlangjaiban, a nyirkok erecskéiben nem a diadalmas rák vonul, hanem a lobogó élet árad, a szíve nektárjára zümmögő méhrajok szállnak, szemére vörös, sárga és barna pillangók röppennek.

De még csak itt vannak a téren, az Országház előtt.

Később majd elindulnak. Kézen fogva mennek. Talán meg sem hallják az első géppisztolysorozatokat a rádió felől. Éjjel fél tizenkettő lesz, amikor látják, ahogy egy rendőr sietősen lemászik a tér sarkán magasodó irányítófülkéjéből. Emberek jönnek majd, kiabálnak: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot!” A Múzeum körúton nyüzsgés lesz, a tömeg a mellékutcákban nyomul a rádió felé. Szórványos fegyverropogás, az itt-ott felbukkanó rendőrök ellenkezés nélkül átadják a fegyvert. Harckocsik tűnnek fel a Múzeum körúton, mögöttük teherautók géppisztolyos katonákkal. A rohamsisakokról már levakarták a csillagot. A tömeg éljenez. Állandó fegyverropogás. Idős, szakállas férfi szinte könyörög a feleségének: „Eredj haza, kérlek! Értsd meg, nekem itt a helyem!” Egy kapu alatt sebesültet kötöznek. Mentőkocsi érkezik lépésben. Megállítják, átvizsgálják, úgy engedik tovább. Erősödik a tűz, az emberek egymást tiporva menekülnek a Puskin utcából. Ők majd a mellékutcákon sietnek a Szabad Nép székháza felé. A Dohány utcában fiatal, pufók barna nő könyököl egy földszinti ablakban, mögötte a rádióból cigányzene szól. A sajtópalota előtt gépkocsi lángol. A vörös fény kísértetiesen világítja meg a hatalmas homlokzatot. A Nyugati felé mennek tovább a körúton. Vonuló csoportok, itt-ott már fegyveres civileket is látni. Az Oktogon előtt erőlködő motorzaj, tömeg kiáltozása: teherautó vonszolja csigalassúsággal a ledöntött Sztálin-szobrot. A tömeg kavarog, ütik, köpködik a roppant hullát. A város különböző pontjairól szórványos lövöldözés hallatszik. A Nyugati előtt égetik a homlokzatról levert állami címert. Hajnali kettő körül jár majd, amikor befordulnak a Kresz Géza utcába. Egy diák ballag velük szemben békésen, vállán két dobtáras géppisztoly. Teherautó robog, fiatalok kiabálnak: „Megyünk Gödöllőre röplapokkal!”. Három-négy óra múlva ott állnak a fiú albérletének ablakában. Pucérak. A fiú hátulról átölelve tartja a lányt. Egy lepedőbe burkolóznak ketten. Cigarettáznak, nézik a várost. Lövöldözés, fények, sötétség. A lány másnaptól az utcán él. Hol itt tűnik fel, hol ott. Október 25-én déltájban a Kossuth téren látják. Csend. Halottak, sebesültek, mozgás, vergődés és mozdulatlanság. Akkor tűnik fel, bukdácsol a hullák közt, kezében orvosi táska, karján messze virít a vörös kereszt. Szőke, és nagyon fiatal. Este a Rákóczi út egyik áruházának szétlőtt kapujában sebesültet kötöz. Mögötte, a félhomályos kirakatban három akasztott test forog kísérteties lassúsággal: három kirakatbábu, nyakukban tábla: „Rákosi”, „Gerő”, „Farkas”. Átellenben, az egyetem bölcsészkarának bejárata előtt négy holttest hever a járdán. Fiatal fiúk virággal, nemzeti zászlóval borítva. Egyikük mellén papír, rajta nagybetűkkel: „MEGBOSSZULUNK!” Távolabb még egy halott. Másnap az Oktogonon látják. Izgatott lakók csoportosulnak: fiatal férfi hever mozdulatlanul a kapualjban. Csődület támad. Egy házbeli magyaráz: „Itt lőtték le, a sarkon. Még az éjjel. Én húztam be a kapu alá.” „Miért nem hívja a mentőket?” „Kijöttek, aztán elmentek. Hullát nem szállítanak.” A csődület nő, a felháborodás is. A lakó védekezik: „Maguknak könnyű, maguk továbbmennek. De itt gyerekek vannak.” A lány akkor érkezik. Leguggol, a pulzust tapintja. „Takarják le – mondja. – Hívják a hullaszállítókat, vagy temessék el ideiglenesen az udvarban.” 31-én este a körtéren áll egy betört kirakat előtt, melyben egyetlen színes fénykép, az ismert Rákosi-fotó: szeretett apánk a búzatáblában. Mellette tányér, mögötte tábla: „Egy köpés húsz fillér!” Az edény tele húszfilléresekkel. Lassan elindul a Gellért tér felé. A háta mögött halk énekszó. A szürkületben gyertyák lobognak a Szent Imre-szobor körül. Sűrűn feketéllő tömeg énekli: „Isten, hazánkért térdelünk elédbe ” A zsolozsma hangjai elkísérik egészen a Bertalan Lajos utcáig.

Akkor látják őt utoljára. De most még itt van a téren, az Országháznál, ahol Nagy Imre beszél. Előtte az élet.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.