Elvtársak

Így kezdte Nagy Imre, amikor október 23-án este szólni kívánt az Országház erkélyéről a nemzetiszín lobogók alatt felvonult sokadalomhoz.

Később majd elindulnak. Kézen fogva mennek. Talán meg sem hallják az első géppisztolysorozatokat a rádió felől. Éjjel fél tizenkettő lesz, amikor látják, ahogy egy rendőr sietősen lemászik a tér sarkán magasodó irányítófülkéjéből. Emberek jönnek majd, kiabálnak: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot!” A Múzeum körúton nyüzsgés lesz, a tömeg a mellékutcákban nyomul a rádió felé. Szórványos fegyverropogás, az itt-ott felbukkanó rendőrök ellenkezés nélkül átadják a fegyvert. Harckocsik tűnnek fel a Múzeum körúton, mögöttük teherautók géppisztolyos katonákkal. A rohamsisakokról már levakarták a csillagot. A tömeg éljenez. Állandó fegyverropogás. Idős, szakállas férfi szinte könyörög a feleségének: „Eredj haza, kérlek! Értsd meg, nekem itt a helyem!” Egy kapu alatt sebesültet kötöznek. Mentőkocsi érkezik lépésben. Megállítják, átvizsgálják, úgy engedik tovább. Erősödik a tűz, az emberek egymást tiporva menekülnek a Puskin utcából. Ők majd a mellékutcákon sietnek a Szabad Nép székháza felé. A Dohány utcában fiatal, pufók barna nő könyököl egy földszinti ablakban, mögötte a rádióból cigányzene szól. A sajtópalota előtt gépkocsi lángol. A vörös fény kísértetiesen világítja meg a hatalmas homlokzatot. A Nyugati felé mennek tovább a körúton. Vonuló csoportok, itt-ott már fegyveres civileket is látni. Az Oktogon előtt erőlködő motorzaj, tömeg kiáltozása: teherautó vonszolja csigalassúsággal a ledöntött Sztálin-szobrot. A tömeg kavarog, ütik, köpködik a roppant hullát. A város különböző pontjairól szórványos lövöldözés hallatszik. A Nyugati előtt égetik a homlokzatról levert állami címert. Hajnali kettő körül jár majd, amikor befordulnak a Kresz Géza utcába. Egy diák ballag velük szemben békésen, vállán két dobtáras géppisztoly. Teherautó robog, fiatalok kiabálnak: „Megyünk Gödöllőre röplapokkal!”. Három-négy óra múlva ott állnak a fiú albérletének ablakában. Pucérak. A fiú hátulról átölelve tartja a lányt. Egy lepedőbe burkolóznak ketten. Cigarettáznak, nézik a várost. Lövöldözés, fények, sötétség. A lány másnaptól az utcán él. Hol itt tűnik fel, hol ott. Október 25-én déltájban a Kossuth téren látják. Csend. Halottak, sebesültek, mozgás, vergődés és mozdulatlanság. Akkor tűnik fel, bukdácsol a hullák közt, kezében orvosi táska, karján messze virít a vörös kereszt. Szőke, és nagyon fiatal. Este a Rákóczi út egyik áruházának szétlőtt kapujában sebesültet kötöz. Mögötte, a félhomályos kirakatban három akasztott test forog kísérteties lassúsággal: három kirakatbábu, nyakukban tábla: „Rákosi”, „Gerő”, „Farkas”. Átellenben, az egyetem bölcsészkarának bejárata előtt négy holttest hever a járdán. Fiatal fiúk virággal, nemzeti zászlóval borítva. Egyikük mellén papír, rajta nagybetűkkel: „MEGBOSSZULUNK!” Távolabb még egy halott. Másnap az Oktogonon látják. Izgatott lakók csoportosulnak: fiatal férfi hever mozdulatlanul a kapualjban. Csődület támad. Egy házbeli magyaráz: „Itt lőtték le, a sarkon. Még az éjjel. Én húztam be a kapu alá.” „Miért nem hívja a mentőket?” „Kijöttek, aztán elmentek. Hullát nem szállítanak.” A csődület nő, a felháborodás is. A lakó védekezik: „Maguknak könnyű, maguk továbbmennek. De itt gyerekek vannak.” A lány akkor érkezik. Leguggol, a pulzust tapintja. „Takarják le – mondja. – Hívják a hullaszállítókat, vagy temessék el ideiglenesen az udvarban.” 31-én este a körtéren áll egy betört kirakat előtt, melyben egyetlen színes fénykép, az ismert Rákosi-fotó: szeretett apánk a búzatáblában. Mellette tányér, mögötte tábla: „Egy köpés húsz fillér!” Az edény tele húszfilléresekkel. Lassan elindul a Gellért tér felé. A háta mögött halk énekszó. A szürkületben gyertyák lobognak a Szent Imre-szobor körül. Sűrűn feketéllő tömeg énekli: „Isten, hazánkért térdelünk elédbe ” A zsolozsma hangjai elkísérik egészen a Bertalan Lajos utcáig.

Akkor látják őt utoljára. De most még itt van a téren, az Országháznál, ahol Nagy Imre beszél. Előtte az élet.