Második forradalom

A forradalom és szabadságharc 1956. november 4-ig tartó szakaszáról viszonylag sokat tudunk.

Müller Gabriella történész, M. Kiss Sándor professzor tanítványa a fegyveres harcokat követő „földalatti” szervezkedések történetét kutatja. Ennek az időszaknak az egyik kulcsfigurája, Péch Géza mérnök az októberi forradalmi napokban önként jelentkezett sebesültszállítónak a Péterfy Sándor utcába, ahol a mentőszolgálat megszervezésében vett részt, míg november 6-án maga is megsebesült.

A fiatal mérnök így kimaradt a november–decemberi letartóztatási hullámokból, és felgyógyulása után elkezdte keresni a kapcsolatot a többi ellenálló csoporttal. Rácz Józsefet és Békési Bélát a 2. számú női klinikán, Nagy Józsefet és Mécs Imrét a Honvédkórházban találta meg. Mindannyian hittek abban továbbra is, hogy az egyszerű emberek tömegeinek akaratára, az alulról jövő nyomás hatására a kormány hajlik majd a kompromisszumokra, és elérhetik, hogy a forradalom értékeinek, eredményeinek legalább egy része megmaradjon. Bíztak egy „második forradalomban”.

Az ellenálló csoportok közötti kapcsolat kialakításában fontos szerepet játszott egy máig rejtélyes személyazonosságú fiatal nő: Csontos Erzsébet. Különleges egyéniség lehetett, nagy hatást tett a felkelőkre. Még azt is elhitette velük, hogy Király Béla utasítására cselekszik, tőle kapott parancsot az ellenállás megszervezésére. Egyszerre több nevet is használt: a Péterfyben Csontos Erzsébetként, a női klinikán pedig Fehér Kláraként mutatkozott be, szemtanúk szerint a személyi igazolványában ez a név szerepelt. Utóbb a letartóztatottak Eta nővérként, Szoboszlainéként, Kolláthi Lászlónéként is emlegették.

A tisztázást nehezíti, hogy a fiatal, több történész által ügyes „kémnőnek”, illetve provokátornak tartott asszony a forradalom előtt közokirat-hamisítás miatt hosszabb időt töltött a baracskai internálótáborban. Két különböző rendőrségi fénykép maradt fenn róla: az egyik egy fekete, kócos hajú vagány nő, a másik szőke hajú, jól szituált hölgy arcképe. A kisebb-nagyobb csoportok lassanként egyre inkább egymásra találtak; nem csak Budapest, hanem a vidéki városok is részt vettek a közös szervezkedésben: Péch a székesfehérváriakkal, Rácz József pedig a debreceniekkel vette fel a kapcsolatot. A nyomozás iratanyagából már-már egy országos hálózat képe bontakozik ki: január elejére Pécsett, Sopronban, Sárospatakon is rendelkeztek csoportokkal.

Csellel sikerült új sokszorosítógépet, rádiót szerezniük, nekiláttak a közeli hegyek feltérképezésének, hogy búvóhelyet és raktárakat alakíthassanak ki, s emellett igyekeztek információhoz jutni a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyokról. A hazug „ellenforradalmi” propagandával szemben egy „Ellenfehérkönyv” összeállításán dolgoztak, az éjszakánként gyártott több száz röplapot pedig január 23-án, a forradalom hófordulóján Debrecenben szórták szét. Hamarosan váratlan segítséget kaptak. Azok a forradalmárok, akik a novemberi razziákat követően Ausztriába menekültek, „Forradalmi Központot” hoztak létre Bécsben, s a külföldi magyar emigránsokkal, segélyszervezetekkel és a nyugati hatalmak képviselőivel is kapcsolatot teremtettek. December közepétől rendszeresen küldtek haza futárokat, biztatva az itthoniakat: tartsanak ki, ők megpróbálnak minél előbb segítséget szerezni. Ennek hatására az itthoniak is elhatározták, megbízottat küldenek Bécsbe, hogy az részletes tájékoztatást adjon az ellenállás helyzetéről.

A feladatra Csontos Erzsébet vállalkozott, aki társai közül egyedül jutott át a zöldhatáron, s felvette ugyan a kapcsolatot a disszidáltakkal, ám amikor a hazaiaknak szóló utasításokkal és üzenetekkel látták el, és megszervezték a hazaszöktetését, néhány nap múlva váratlanul továbbállt. A furcsaságok sorát ez tovább növeli vele kapcsolatban, említi Müller Gabriella. A menekültek ugyanis a két-három hónapot töltöttek a számukra létrehozott táborokban, mire továbbindulhattak, hiszen 1956– 1957 telén csaknem kétszázezren hagyták el Magyarországot. Csontos viszont valószerűtlenül gyorsan, mindössze pár nap alatt megkapta az utazási engedélyt, s azonnal Londonba repült, ahol a Dálnoki Veress Lajos vezette emigránsokhoz csatlakozott. Csontost 1962-ben ismét látni vélték itthon, majd nyoma veszett.

Pesten még reménykedtek abban, hogy Csontos Erzsébet visszatér; aztán Péch Géza indult utána, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg Béccsel, de hatalmas csalódás érte: az emigránsok valójában semmi kézzelfogható eredményt nem értek el, amivel a hazaiak segítségére lehettek volna. A hatalmi harcok, a marakodás foglalkoztatta őket, s a további nyílt küzdelmet is értelmetlennek találták. Péch egy uszályon elrejtőzve indult vissza februárban Magyarországra, hogy segítsen a sebesült, és még a kórházakban rejtegetett forradalmárok nyugatra csempészésében. A határon azonban már várták a magyar állambiztonság emberei; azonnal letartóztatták.

Az iratokból kiderül, ki buktatta le őket. A csoporttal már a kezdetektől fogva számtalan ügynök kapcsolatba került, állítja a történész. Csontos Erzsébet mellett tisztázatlan többek között a hajón Péch Gézát kísérő Budai Béla nevű futár szerepe is. Budai ugyanis 1956 nyaráig az ÁVH besúgója volt, októberben pedig a Péterfybe került betegszállítónak. Másik társukat, Horváth Lajos Bécsből érkező futárt pedig januárban elfogták, s beszervezték – már ügynökként tért vissza az osztrák fővárosba. A csoport tagjainak letartóztatása után Horváthot arra igyekeztek felhasználni, hogy a Bécsben lévő felkelőket a magyar állambiztonság oldalára állítsa.

Péch Gézát azonban leginkább Harangi Zoltán jelentései lehetetlenítették el; Haranginak, azaz a „Kecskeméti” fedőnevű ügynöknek Péch 1956. november 4-én megmentette az életét, amikor gyanús viselkedése miatt a Péterfyben a felkelők lefogták. Harangi nem sokkal később mindenről részletesen beszámolt a rendőrségen, s önként vállalkozott arra, hogy beépül a csoportba. A nyomozás idején zárkaügynökként foglalkoztatták Péch megfigyelésére. Péch Gézát a Legfelsőbb Bíróság, a „Mosolygó halál” néven gúnyolt Borbély János vezette tanácsa szervezkedés vezetése és hűtlenség vádjával halálra ítélte, társaival együtt 1958. április 22-én felakasztották.