A város peremén kezdünk, a Házgyár utca 1. alatt. A pokoli torony egyértelműen uralja a vidéket, hiába találhatók szinte kizárólag robusztus épületek (áruház, ipari park stb.) a környéken. A centrummal ellentétben itt egy darab plakát sincs, ennek okát egy matrózsapkás, flanelinges férfitól szeretnénk megtudni. Nem tudja, de nem is érdekli. Miközben beszél, végig a tízemeletes házat nézi, úgy mondja, hogy ő bizony még papírt, értesítőt sem kapott, úgyhogy ha akarna, sem tudna szavazni menni vasárnap. Az épület rossz híréről legalább annyit hallani mostanság, mint arról, hogy mennyit javult az utóbbi időben itt a helyzet.
A ház mögött halomba dobált szemétdombról látszik, hogy nagyobb volt valaha, a földszinten lévő Piros hetes presszó előtt pedig sörösdobozokat és PVC-csíkokokat fúj a szél. A kocsmában, merthogy a Piros Hetes az, csak a csapos hölgy könyököl a pult másik oldalán. „Hó vége van, ilyenkor nincs itt senki” – jegyzi meg. A politika meg igazából senkit nem érdekel itt, csak a segély meg a pénz, mondja, aztán erősen tiltakozik, mikor azt kérdezzük, itt lakik-e. Úgyhogy nem csoda, hogy olyan alapadatokat nem tudott, mint hogy hányan laknak itt, vagy hogy mennyi lakás van az épületben. De azt tudja, hogy hol vannak felerősítve a biztonsági kamerák, és hogy naponta hányszor jön ki a rendőrség. „Naponta egyszer biztos, de van, hogy kétszer is.”
Odabent aztán már a portással beszélgetünk. Szomorú, mert három hónap, és itt az utolsó napja, nem hosszabbították meg a közmunkáját, úgyhogy mehet vissza segélyre. Keserűen elmosolyodik, amikor a kétharmadról meg a közéletről kérdezzük: „Ezek az emberek itt a létfenntartással küzdenek szó szerint, az uzsonna érdekli őket, nem az uszoda” – utal a kormánypárt egyik kampányígéretére. Beinvitál a portásfülkébe, hellyel kínál. Íróasztala mögött a postaládát helyettesítő fakkok, mindegyikből az egyik önkormányzati kiadvány, rajta a húszemeletesről készült címlapfotó, mellettük pedig a Jobbik szórólapja.
„Voltak itt a politikusok is aláírást gyűjteni, de az itteniek jobban örültek egy közeli cég állásbörzéjének.” Ami megint csak érthető lesz az alábbiak fényében: a pokoli toronyban a nyolcadik emeletig laknak és az ötödiktől fölfelé nincs fűtés, „volt, hogy a lakásban megfagyott a pohárba kiöntött víz”. Mikor erről beszél, belép Béla, aki büszkén újságolja, hogy megcsinálta a saját alkatrészeivel a ház egyik monitorát. „Segélyből csak segíteni tud az ember” – mosolyog cinikusan nikotintól megsárgult ősz szakálla alatt a mérnökből lett hajléktalan. És mintha megkérdeztük volna, úgy teszi hozzá: „kell az akasztófahumor, mert anélkül nem megy”. A portás és a mérnök nem tud pontos számot mondani, hogy mennyien laknak itt, „nagy itt a mozgás”, nyolcvan és száznegyven között ingadoznak a tippjeik. Kifele menet hatalmas csörömpölésre leszünk figyelmesek: vashulladékot hajítanak a porta elé egy kombi csomagtartójából.
Délután a Kossuth utca és a Veszprém szinte minden pontjáról jól látható húszemeletes toronyház egészen más arcát mutatta, mint szombat délelőtt. Az aktivisták színes dzsekijei és standjai ugyanis úgy tűntek el a szürke kövezetről, mintha már meg is tartották volna a kétharmad sorsát eldöntő időközi országgyűlési választást. Pedig fontos hely lesz ez, hiszen az itteni viszonyokat ismerő forrásunk szerint Némedi Lajos részéről „nagy húzás” volt bedobni a felújítást. Valóban, és beszéljenek megint a számok: a 130 lakásos, 1975-ben épült húszemeletesben 493-an laknak, főleg kispénzű, egyedülálló nyugdíjasok. A három lift közül negyven év alatt egyet sem cseréltek ki, úgyhogy az egyik mindig rossz. A fűtés igen korszerűtlen, ezért az nagyon sokba, több tízezer forintba kerül havonta. Veszprém megye újságjának, a Naplónak nyilatkozott a ház képviselőjelöltje, Ács Gyuláné is, aki elmondta: ha most nem indul el az egymilliárdos felújítás, akkor öt-hat év múlva már a húszemeletes bontását kezdhetik tervezni.
„Na de az önrész, az sem mindegy ám!” – ezt egy a házban lakó hölgy mondja kérdésünkre. Ő el sem tudja képzelni, hogy azt miből fogják előteremteni az itt lakók, mert mint mondja, sokan a közös költséget sem fizetik. Blöffnek tartja az ígéretet, a Kossuth utcát pedig szürke förmedvénynek nevezi. Ökölbe szorított kezében egy virágot szorít, néha úgy tűnik, legszívesebben korbácsként fordítaná a tervezők és/vagy a kivitelezők ellen. A toronyház aljában nyilvános WC is működik, arra jártunkkor épp a takarítónő öntötte ki a felmosóvizet. Fejét csóválja a felújítás szóra, és ő is a sétálóutca szürkeségéről beszél, meg arról, hogy azt nem lehet takarítógépekkel tisztítani, mert kimossa a homokot a kövek közül. „Azt meg söpörhetem össze én” – jegyzi meg, hozzátéve, hogy örülne neki, ha a húszemeletes felújítása nem lenne kamu, akkor örülne neki, ha azt nem így kiviteleznék.
Pedig a felújításról szóló hír igaz, csak ez egy hosszú, többéves folyamat. Ezt egy fiatal hölgytől tudjuk meg, akivel a szél elől a lépcsőházba menekülünk. Ő történetesen az önkormányzaton dolgozott sajtósként, úgyhogy tudja, hogy Némedi mennyit utazott és vitázott a húszemeletesért, a képviselőjelölthöz pedig mennyit járt a közös képviselő ez ügyben. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy miért most kellett ezt bejelenteni, teszi hozzá mosolyogva. Kifelé menet vesszük észre, hogy a vörös tégla alatt meghúzódó fém postaládákra fideszes hűtőmágnes tapad, ahogy a vasajtóra is. Odakint pedig a szél borosüvegek dugóit és fémhulladékokat rezegtet a húszemeletes mellett kifeszített dróthálón.
